A régi korokban élő őseinknek sokszor kellett úgy közlekedniük, hogy ezt nem önszántukból, hanem kényszerből tették. Máskor pedig nagy kockázatot vállalva indultak útnak gyalogosan, lóháton vagy szekéren, hogy megismerjék a világot, tanuljanak, új ismereteket szerezzenek, jobb életet teremtsenek maguknak és családjuknak.
-Lótnak feleségével és két leányával késedelem nélkül menekülnie kellett a pusztulásra ítélt bűnös Szodoma városából.[1]
-Nagy-Zajtai István a peleskei nótárius 1787-ben indult el falujából, mert:
„Híres Buda várát még sohasem láttam,
Krónikában róla bár sokat olvastam,
Aztat hogy láthassam, mindenkor kívántam,
El is tökéllettem oda tenni útam.”[4]
Sorolhatnánk a különböző okokból útra kelt utazókat, de most csak a közlekedés írt és íratlan „szabályaival” foglalkozunk, ezek bemutatása a cél.
„….Amikor a hármas keresztúthoz értem közel, egy fullajtár jött szembe, és egy fiatal csikóktól vont szekéren... ostorosuk le akart lökni az útról, s maga is az öregúr. Dühömben, aki megtaszított, a kocsist verni kezdtem; amit meglátva az öreg kileste, hogy a kocsi mellé lépek, és kéthegyű fokosával fejtetőn ütött. De aránytalan válaszban lett része, mert én evvel a kezemmel rábunkóztam úgy, hogy hintajából földre hömpölyült, hanyatt. Aztán a többit öltem meg.”[5]
„….Patakocska fut el ott, palló van rajt bürünek.
Egymás mellett e hídon talán elférne két
karcsúbb menyét;
habár a mély patak s a víznek szilaj árja
méltán rettenthetné az amazonok szívét,
a két hős egyike, minden veszély dacára,
a hídra teszi lábát, ugyanígy társa. Nos,
elképzelem, nagy Lajos
meg negyedik Fülöp ilyen formán tipegne
a Társalgás -Szigetre…
A két kalandor most előbbre lép,
orr orrhoz, egyre közelebb,
s mert mind a kettő büszke, hát itt:
a bürü közepén egyik se tágít. …….
…Most, nem hátrálva meg közös véghez jutának:
mindkettő vízbe vesz”.[6]
Szembe jön rá a kasznár.
Varjú elkiáltja: kár! Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani,
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varjú látja, mondja: kár!
Hess madár”![7]
Régen sem volt tehát béke és rend a közlekedők között, a forgalom további növekedéséből származó káosz és zűrzavar elkerülése érdekében pedig szükségessé vált az úton valamiféle elvárás, közlekedési magatartás.
Ilyen közlekedés féle szabályozásokat olvashatunk a Talmudban is:
…Ha ez a személy az edény ütközésekor megsérül, az edény tulajdonosa kártérítéssel tartozik neki.
…Ha valaki korsója nyilvános téren eltörött és a kiömlött vízben másvalaki elcsúszott vagy pedig az edény cserepei valakit megsebesítettek, az edény tulajdonosa a hibás.
…Ha két fazekas megy, fazékkal, egyik a másik után és az első valamibe beleütközvén nekiesik a másiknak, ez pedig az elsővel összekócolódik, az első tartozik a másodiknak kárát megfizetni.
…Ha valaki hordójával jön, másvalaki pedig a gerendájával, és az elsőnek korsója eltörik a másiknak gerendáján, akkor a gerendás nem felelős, mert az egyik is a másik is szabadon választhatta útját, merre menjen. Ha a gerendás volt elől, a hordós pedig követte és a hordó eltörött a gerendán, a gerendás nem felelős; de ha megállt, köteles kártérítést adni. Ellenben, ha a hordós mondta neki: állj meg! a gerendás nem felelős. Ha a hordós halad elől, a gerendás pedig mögötte és a hordó elhasad a gerendán, akkor a gerendás a felelős, de ha a hordós megállt, a gerendás nem felelős; ha a gerendásnak azt mondja: állj meg, akkor a gerendás felelős.
…Ugyanígy van, ha valaki a mécsével s utána valaki a lenjével halad.
…Ha ketten mennek nyilvános téren, az egyik szalad, a másik pedig csak jár, vagy mindketten szaladnak és egyik a másiknak e mozgásával megsebzi, egyikök sem felelős.” [8]
Az el-amarnai s boghazkjöji okmányok tanúsága szerint a Kr. e. 14-13. században az Ókori Kelet nagyhatalmai szoros diplomáciai viszonyt tartottak fenn egymás között. A nemzetek közti érintkezés elkerülhetetlenné tette, hogy a nemzetközi jog íratlan elvei a gyakorlatban érvényesüljenek. Minden uralkodó kötelessége, hogy saját területén az utak biztonságáról s az idegenek védelméről gondoskodjék. Ha jogsérelem esik, megmozdul a diplomáciai gépezet.
II. Burnabuiás, mikor a babiloni kereskedőket Palesztínában megölik és kirabolják, így ír Egyiptomba: „ A te országodban tettek rajtam erőszakot. Állítsd elő őket s térítsd meg a pénzt, amelyet elvettek. Az embereket, akik szolgáimat megölték, öld meg és bosszuld meg vérüket. Ha pedig az embereket meg nem ölöd, akkor vagy az én karavánomat, vagy a te követeidet megint meg fogják ölni s megszűnik köztünk az érintkezés.”[9]
Az európai közlekedés kialakításában meghatározó szerepe volt az ókori római birodalomnak. Az impérium irányításához a közigazgatás megszilárdításához elengedhetetlenül szükség volt információcserére, kereskedelemre, a légiók nagy távolságokra való eljuttatására. A katonák meneteléséhez, az élénk kereskedelemhez a korábbi csapások, ösvények, dűlőutak kevésnek bizonyultak. Az új utak már a kor hadászati, és földműveléssel állattenyésztéssel foglalkozó lakosság igényeit is kielégítették. A rómaiak többsége sietség nélkül közlekedett. A gyalogosok napi 20 mérföldet (mintegy harminc kilométert) tettek meg, mely akkor számukra nem jelentett nagy megerőltetést. A küldöncök, hírvivők, a posta futárai lovon, öszvéren vagy szamár hátán lassan és kényelmesen utaztak. A siető bérkocsisok viszont sokszor balesetet okoztak, mert, vágtázva előzgették az előttük haladókat.
Domitius Ulpianus, az i. sz. III. század jogtudósa leszögezte, hogy ha egy cisiarius előzés közben bárkinek a kocsiját felborítja, egy rabszolgát elgázol, vagy éppen megöl akkor bűnösnek minősül, mert mérsékeltebb gyorsasággal kell haladnia. (Dig. 19. 2. 13. pr.) E birodalom utjai behálózták a Földközi-tenger déli, afrikai partját. Galliai hálózatuk gócpontja Lugdunum (Lion) volt; a legfontosabbak a Rajnához, a Földközi-tengerhez és a La Mance csatornához vezetettek. Az utak szélessége kezdetben csak arra volt elég, hogy egy málhás állat és mellette a kötőféket tartó hajtó elférjen. Az egyéni utazóknak akkor is félre kellett állnia, ha a társzekerekkel kísért menetelő katonák zárt menete elfoglalta az útját. A császárság korában pedig a gazdag előkelő emberek akadálytalan továbbhaladása érdekében az előttük futkosó fullajtárok terelték le a szemből érkezőket.
Seneca több írásában is utalt arra, hogy miként viselkedtek a társadalmi ranglétrán feljebbállókkal szemben a közemberek. Egy konzul, vagy egy néptribunus útjából a közönséges polgároknak ki kellett térniük, de a rabszolgák sem akadályozhatták az egyszerű római polgár továbbhaladását. Ha pedig egy Veszta-papnő ment végig az utcán, még a konzulnak is kötelessége volt tisztelettudóan kitérni előle.
A később épített szélesebb utakon gyalogosok és járművek az út bal oldalán haladtak, hogy támadás, illetve védekezés esetén fegyvereiket a jobb kezükkel használni tudják. A kocsisok szekerük jobb oldalán ültek, hogy az ostort tartó jobb kezük szabadabb legyen, és jobban lássák a szemből jövőket.
A régészek szerint a rómaiak által az I. században használt délnyugat-angliai kőbánya szolgál bizonyítékul a korabeli haladási irányra, mely szerint a baloldalon mentek a teli szekerek, mert ott a keréknyomok mélyebbek, mint a jobb oldalon, ahol az üres járművek jöttek a rakományért.[10]
Rómában a Kr. e. II. században az utazók szabálytalan alakú kőlapokkal fedett egyenetlen úttesten jártak. A nehéz terhekkel megrakott kocsik az utcaköveken nagy zajt keltve vitték árujukat. A vad faragatlan hajtók hangos ordítozása is zavarta a környék lakóinak nyugalmát. A kellemetlenségek megszüntetése érdekében C. Julius Caesar i. e. 45-ben alkotott városi törvénye megtiltotta, hogy a Vesta-szüzeken kívül bárki más nappal kocsival közlekedjék a városok, különösképpen pedig Róma utcáin. A teherhordó társzekerek csak éjjel közlekedhettek. Az utazók is, akiknek útja a városokon át vezetett ugyancsak a nap leszállta után, az éjszakai órákban kocsizhattak tovább. Idővel a szabályok számonkérése és a fegyelem már lazult a császári ház néhány hölgye abban a kiváltságban részesült, hogy ünnepélyes alkalmakkor kocsiban utazhatott a városban. Az i. sz. III. században a magasabb rangú császári tisztviselők is kocsikázhattak napközben Rómában.
II. Theodosius császár 438-ban közzétett törvénykönyvében (Codex Theodosianus) szabályozta az egyes kocsifajták megengedett legnagyobb terhelését. A könnyű, személyszállításra használt bitora 200 font terhet vihetett magával (1 római font 327,45 gramm volt) a carpentum (etruszk eredetű elegáns díszítésű kétkerekű kocsi) 1000-1000 fontot szállíthatott, a lassú, áruszállításra alkalmas angariát és a clabulát pedig 1500 font súllyal lehetett megterhelni. De nemcsak azt sújtották büntetéssel, aki a megengedettnél többet tétetett a járműre, hanem a rakodómunkásokat is. A jogszabály azt is meghatározta, hogy milyen jószágból mennyi vontathatja a meghatározott kocsifajtát, és a személyszállító kocsikon hány személy utazhat. (Például a carpentumok nem vihetnek többet, mint három személyt. (Cod. Theod. 361.)
Már az ókori embert is érdekelte, hogy hány mérföldet tett meg kocsiján. Erről nemcsak a mérföldkövek tájékoztatták, hanem olyan ügyes készülékek is, amelyekkel meg lehetett állapítani a megtett út nagyságát. Ktesibios, Alexandriban működő görög tudós már az i. e. III. században feltalálta azt a játékos gépecskét, amely megbízhatóan mérte a megtett utat. Az i. sz. I. században az alexandriai Heron, majd a római építész Vitruvius Pollio leírta ezt az ügyes készüléket, amelyet „hasznos és több ízben kipróbált berendezés”-nek mondott. (Vitt. Arch. X. 9.) Ezt az ókori „taxamétert” hodometronnak nevezték, s lényege az, hogy a kocsikerék fordulatát számolja, s egy készülék mutatta is a megtett távolságot. A Vitruvius által leírt hodometron viszont kis golyókat ejtett minden kerékfordulat után egy tartályba. Mivel a kerék kerületét, a golyók alapján pontosan ki lehetett számítani a megtett utat. [11]
Lábjegyzet
[1] Biblia: 1Móz 19.
[2] Marczali Henrik: A magyar nemzet története, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat 1896. Bp.
[3] Hevesi Lajos: Jelky András kalandjai Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest. 2013.
[4] Gvadáni József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása.
[5] Szophoklész Oedipus király, fordította Babits Mihály, Bemutatták az i. e. 420-as évek elején. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
[6] La Fontaine összes meséi Szukits Könyvkiadó, 2001.
[7] Arany János: VÖRÖS RÉBÉK. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 198
[8] A hagyomány gyöngyszemei. A Talmud könyvei, Budapest 1921-1923 Korvin testvérek könyvnyomdája.
[9] Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Kerényi Károly: Egyetemes történelem, Az ókor története. Budapest A magyar szemle társaság kiadása 1935.
[10] Boros Jenő: A váltás miatt kiesett a kalauz. Népszabadság, 2009. július 1.
11 Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak? Panoráma 1979.