Továbbképzés ürügyén

  

Legalább 40 éve veszek részt az oktatói továbbképzéseken, már a nyolcvanas évektől kezdve. Idősebb kollégáim emlékezéseiből tudom, hogy voltak azért szebb korszakok is ebben a műfajban. A régi ATI országos, bentlakásos továbbképzései Szombathelyen, az egykori Munkaközösségek Balatonvilágosi többnapos, vetélkedős eseményei, de a régi MHSZ összetartó továbbképzései is tartalmas szakmai találkozók voltak.
Az 1990-es években, amikor az érdekképviseletek már felosztották egymás között a területet és néhányan már bevételi forrásnak is tekintették a továbbképzést, kezdett a színvonal is gyengülni. Voltak ugyan még rendkívüli előadók, de egyre inkább csak kipipálták ezt az évenként kötelező eseményt. 2006 körül már teljesen hatósági alapon szervezték, jobbára olyan egyetemi előadókkal, akik viszont már nem a közvetlen szakmából jöttek. Ettől kezdve már csak a bevétel, a pénz számított. Először ugyan még hagyományos formában szervezték, de aztán jött az e-learning, amivel a legnagyobb érték, az oktatói találkozások haszna és öröme is elveszett.

Szerintem most ott tartunk, hogy - egy két témakört leszámítva - változatlanul gyenge a műsor, én legalábbis elégedetlen vagyok. Fizetek persze és vizsgázok is, hiszen ezt is törvénybe tették, mégis úgy gondolom ez a továbbképzés nem ad nekem igazán szakmai segítséget a munkámhoz. Ne is hívjuk ezt továbbképzésnek. Legyen inkább kötelező tandíj, vagy évenként kötelező névjegyzéki regisztráció.

Engem e továbbképzés legtöbb anyagában zavar már a nyelvezete is. Ha én így beszélnék a tanulóimmal, akkor jogosan az a vád, kritika érhetne, hogy nem veszem figyelembe az érthetőséget, a tanulóvezetők életkorának megfelelő beszédstílust. A tananyag tele van a törvények, rendeletek száraz, tételes felsorolásával.
Csak kérdezem. Ha pl.  
néhány tananyagrész írójától elvennénk  a puskát, el tudná-e nekünk ismételni? Én nem tudom megjegyezni a törvény számát, sem a paragrafusét, de nem is értem, de minek is jegyezném meg? Nekem az világlik ki az egészből, hogy ez a KAV mindenhatósága, azt érzem, hogy az egész csak az én napi kötelességeimről szól. Nem érzem azt, hogy a mindennapi munkámat könnyebbé tevő, oktatást segítő dolgokról lenne szó. 

Gyakorlati oktató vagyok. A tananyagban nem kapok pl. segítséget a forgalomban körülöttem acsargó, agresszív közlekedő partnerek magatartásának elviselésére, a fiatal tanulóvezetők szüleinek korrupcióra irányuló kérdéseire, a gyanakvások elhárítására.  A továbbképzési anyagokban mindig csak az ügyes, jól motivált, tanulni vágyó, figyelmes tanulóvezetőket feltétezik. Soha nem gondolnak azokra, akiket csak úgy, ide küldtek. Akiknek szemében az oktató is olyan, mint a hatóság, inkább akadályoz, húzza az időt, kéri a pótórákra a pénzt. Jobb esetben: „Csak gyorsan vizsgáztassa le, majd én otthon megtanítom a gyereket vezetni. Nem szól a tananyag írója az oktatásban számtalanszor előforduló stressz-helyzetek oldásának lehetőségeiről? Mi az, ami itt még segíthet? Lehet-e elviselhetőbbé tenni ebben a szűk térben a feszültséget, a maszkban a légzés technikáját?
Ha ez oktatói továbbképzés, miért nem beszélünk a faragatlan tanulóról is, aki már otthonról hozza magával a gyűlöletet, az agresszivitást, akinek – hiszen tanítók vagyunk, – nem kioktatás, megfelelő bánásmód kellene. Miért nem beszélünk az egyre inkább ügyetlen tanulóvezetőkről (akik persze végül mind megtaníthatók), miért nem beszélünk a nehéz feladatok jól bevált módszereiről?
Talán mert nem értünk hozzá?
Ha ez oktatói továbbképzés, miért nem itt kérdezik meg tőlünk, mire lenne szükségünk?  (KATA?  Áfa-mentes autóvásárlás? A járvány miatt segítségre szorulva, miért is felejtenek mindig bennünket?)
Tudom, a kitűző fontos, az legyen rajtam, hátha nem ismer meg a saját tanulóm. Tudom, mikor adjam le az elszámolásomat, hogyan tegyek maradéktalanul eleget kötelezettségeimnek. Tudom a helyzet ma ilyen, áldatlan, de hát az folyamatosan ilyen. Amit én ma oktatóként érzek, az olyan egyirányú utca, ahol csak jönnek felém, szembe velem a hatósági kinyilatkoztatások. Nem érzem a segítő kezet! Hiszen a fiatalok oktatása, a közlekedésre nevelés mindenki ügye, közügy, oktató nélkül gyenge a tanulóvezető, akkor nincs vizsga sem, nincs KAV sem!
A továbbképzések anyagában nincs szó a szigorú büntetések nagy összegéről, ami nem a tanítási tevékenységet minősíti, teljesen formai jellegű. Nagy lórúgások ezek. Kell persze rend, de rendet nem csak ilyen úton lehet csinálni. Mintha verném a saját kutyámat.
Ha rajtam van a kitűző, ha beírtam az órát, ha leadtam az elszámolásomat, ha rendben vannak a kocsi papírjai, akkor én egy jó oktató vagyok? Tudom, a hatóság csak ezt tudja gyorsan ellenőrizni, főleg büntetni.

A továbbképzésen arról is beszélhetnénk, miért ilyen nehéz ma az oktatójárművek vizsgáztatása? Persze mi nem vagyunk taxisok! Ott azért mindig elérnek valamit. A hatalom nem is kíváncsi az oktatók véleményére, nincs az oktatónak megbecsülés. Még szerencse, hogy vannak a hálás tekintetű tanulóvezetők.
Egységesebb szemlélet kellene a gyakorlati vizsgákon is.  Ha a vizsgán, előttünk a gyalogos-átkelőhelyen, akár ártatlan helyzetben is ott a gyalogos, az tuti bukás. A tesztanyagban nem így van, ott biztonságosan elmehetek. Akkor most mi van itt?  Ja, hogy a gyakorlat, meg az elmélet külön úton jár? Na, ezekről kéne beszélni. De kivel?

Simonyák Zoltán