Csend és döbbenet, ismertem legtöbbjüket, tátongó űr maradt

utánuk. Hiányzik kedves szavuk, fényes értelműk váltig, meleg

kézfogásuk százig. Elmentek a kollégák, a pajtások, a szerető

barátok. Végső jutalmuk, hogy befogadta őket a Föld, a nyirok,

a sárga homok. A kegyetlen enyészet lett örök részük. Oktattak

------------------

napestig, hajtottak mindig, űzte őket a juszt is megmutatom vérük,

és a soványka bérük. Még vasárnap is, sok közülük a tanulókkal

nyűglődött. Hisz a szakma becsülete, a vizsga, a bizonyítás őrülete,

mindennapi megélhetés hajtotta őket. In Memoriam.

------------------

Nézem arcukat, hisz én magam is ezt csináltam. Fátyolos szemem,

pokolian szorul a szívem. Úristen, hiszen őt is, és őt is jól ismertem.

Szünetekben megállt, kiszállt, intett, közel jött, megölelt, vagy

csak kezet nyújtott, megérintett... Kérdeztem, hogy vagy, na

és a család, a vizsgák, és az oktatás? Rövid válasz érkezett.

------------

Mert csak erre volt ideje, ennyire telt, aztán ment... hajtott tovább.

Hány, és hány kollégával, jó pajtással, baráttal voltam így. Olvasom

a róluk szóló méltatást, és most nincs senki nálamnál bénább, se

elesettebb, se tétovább, és az elmúlástól sincs semmi ostobább.

Angyal András