A tavasszal még ígérte, hogy az idén eljön velem a régi MHSZ-es oktatók Budapesti találkozójára, - még onnan Dunaújvárosból is. Mert ő is igazi, régi MHSZ-es volt, a hatvanas évek fiatal sorkötelese, akkor a Magyar Népköztársaság leendő katonája. Ő is a Dagály utca szürke tanműhelyében kezdett. Itt csodálta meg az automobilt, látta a világháborúban kilőtt Skoda Coloniál terepjáró tanpadon még járó motorját, hallotta zenélő dohogását, mosta az ecsettel fáradt alkatrészeit. Ikotics ekkor kezdett autószerelő lenni, ami egészen mostanáig, haláláig tartott. Ebben telt az élete. Nemcsak hogy sorköteles fiatalokat oktatott a Dunaújvárosi MHSZ iskolában, hanem okos falitáblákat, légfék tanpadokat, taneszközöket is készített. Később, a kilencvenes években már olyan csúszós-tréning járműveket szerkesztett, amire még az öreg, hétpróbás oktatók is felfigyeltek.

És voltak akik egy körre még be is ültek ebbe a mankó-kerekes járműbe, azok pedig hamar megtapasztalták: az Ikotics-féle mobil-szimulátor vezetéséhez, kormányzásához, rendkívüli ügyesség kell. Már lassan gurulva is, a legelső rossz mozdulatra elszabadul, de nem borul! Aki tudta uralni, a körben  féken tatani, az kiérdemelte a csillagos 5-ös vezetéstechnikai osztályzatot. Ezt a csodajárművet Ikotics István egyre csak fejlesztette, tökéletesítette, később már számítógépes diagnosztikai funkciókkal is ellátta. A lényeg azon a zseniális, egyszerű elven alapult, hogy levegővel megemelte a hajtott hátsó kerekeket, tetszés szerint változtatta a kerekek tapadási viszonyait, - nem kellett a drága csúszós pálya, szárazon is tudta ezt, nem kellettek hozzá milliós beruházások. Bámulták is sokan, a szakemberek is, néhányan bérelték, vásároltak is belőle, megérezték hogy ezzel lehet még tanítani is. Begyakorolni pl. a biztonságos kormányzást, ami élesben, a veszély előszobájában az életben maradást jelenti.

Ikotics István technikus gyakorlati oktató csúszást imitáló járműve mégsem lett hivatalosan engedélyezett, autósiskola tréningautó. Mert mindig, és most is elbukott a dölyfös, hozzá nem értő hatósági emberek érthetetlen rendeleteinek útvesztőjében, a végletekig húzódó engedélyezési eljárásokban.
A tréningautó zseniális konstruktőre két évtizeden át járta a próbautakat, közben tökélyre fejlesztette járművét, mutatta egyre-másra, hogyan kéne ezzel tanítani, - de nem talált igazi támogatóra. Szerény ember volt, bölcs és türelmes, mint a született oktatók, inkább reménykedett, körözött és körözött az elkerített tanpályák sima aszfaltján. 
Az idő pedig elillant. Ikotics István az év augusztusában elment, többé már nem is jön vissza! Pár napra rá, az őt minden gondolatában megértő és minden pillanában segítő felesége is meghalt.
Én ismertem, végig csodáltam őt. Többször is jártam nála, írtam róla, kérdeztem hogyan is áll a tréningautó fejlesztése?
Mindig elfoglalt volt,  ez autója ügye, és ennek jövője foglalkoztatta.
Általában véve nem panaszkodott, - csak nagyon ritkán szólta el magát.
Így mondta: tudod az is baj, hogy mi nem normális országban élünk.

A végén már elfáradt. Nem jött már a régi MHSZ-es találkozóra sem.
Én is már csak a levegőbe kérdezem.
Mi lehet most az Ikotics-féle, csúszást imitáló tréningautóval?
Maradt-e még a szamában valaki, aki újra beülne a még létező járműbe?
Legalább egy körre. Azért, hogy egyszer megpördüljön vele, aztán egyenesbe kormányozná. A helyes irányba korrigálná az autósiskolák, az egész járművezető-képző-vizsgáztató szakma eltérített nyomvonalát. (Balogh Zoltán)