Az előző részben ott tartottunk, hogy amikor az L 17-es képzésben részt vevő tanulóvezető megszerzi az első és a második igazolását, akkor újabb 1000 kilométert kell levezetnie kísérővel, most is pótpedálok nélkül, majd a képzőszerv szakoktatójával ismét részt vesz egy gyakorlati foglalkozáson. Ezt követi az ugyancsak szokásos személyes beszélgetés, aminek témája a feltárt vezetési hiányosságok korrigálása, a parnerismeret, és a veszélyhelyzetek elemzése, kiemelten a gyalogosok és kerékpárosok közlekedésére vonatkozóan.
A harmadik igazolás után ismét 1000 kilométer levezetése szükséges. Miután ez megtörtént, a tanulónak ismét fel kell vennie a kapcsolatot az autósiskolával, le kell adnia a 3000 kilométer teljesítését igazoló hivatalos okmányt (Fahrtenprotokoll), és házi vizsgát kell tennie. Először elméletből, majd gyakorlati vezetésből. Ekkor még mindig a „saját autóval” közlekedik a tanulóvezető, a szakoktató hátul foglal helyet, és nem csak városi forgalomban kell autózni, hanem országúton és autópályán is vezetnie kell. Tulajdonképpen ezek a házi vizsga követelmények már majdnem megegyeznek a jövőbeni hatósági vizsga követelményeivel.
Amikor tehát a tanulóvezető az előírt feltételeket teljesítette, megszerezte a három igazolást az autósiskolától, levezette a 3000 kilométert, az elméleti és gyakorlati házi vizsgákon megfelelt (egyébként ez már a negyedik igazolás!), betöltötte a 17-ik évét, akkor már csak a hatósági vizsgája van hátra.
Ha pedig a jelentkező, vagy ahogy ők mondják a Fahrprüfer már az összes vizsgáján sikeresen túl jutott, akkor a gyakorlati vizsgabiztos a vizsga után azonnal átadja neki az átmeneti jogosítványt (Vorübergehender Führerschein) és egy befizetendő csekket (behördliches Kostenblatt) is. Az igazi, kártya formátumú vezetői engedélyt (Scheckkartenführerschein) a hatóság később postázza ki a megadott lakcímre, de csak akkor, ha a csekk befizetése megtörtént.
Ezzel azonban még mindig nem ért véget a 17 éves fiatalok vezetési engedélyhez jutásának procedúrája. A hatályos jogszabályok alapján ugyanis a vezetői engedély birtokában teljesíteni kell a képzés második lépcsőfokát is (Ausbildungphase 2). Ez nem más, mint a vezetésbiztonsági tréning, otthoni szóhasználattal élve a csúszóspálya követelmény (hasonló a MAK Berda J. utcai vagy a Hungaroringen tartott tréningekhez), valamint egy speciális, csoportos közlekedéspszichológiai beszélgetésen való részvétel. Ez nem egy újabb vizsga, de a részvétel kötelező, mégpedig a hatósági vizsgát követő három és kilenc hónapon belül. A tréninget az Osztrák Autóklub (ÖAMTC) szervezi és erre már az autósiskolában jelentkezhet a kezdő vezető. A határidőket (3-9 hónap!) nagyon szigorúan veszik, ennek nem teljesítése a vezetői engedély visszavonását jelenti.
Ausztriában az L 17-es járművezető-képzési tematika, amelyet egyébként „Mehrphasen – Führerschein”-nek is neveznek, 2003 óta van érvényben, és az ÖAMTC által kiadott tájékoztató szerint már több mint 200 ezer fiatal vett részt rajta. Az L 17-es képzés elméleti szakaszában a kötelező alaptantárgyak órái, a legkorszerűbb közlekedés-pszichológiai csoport-foglalkozások dominálnak (ebbe sokszor a kísérő szülőt is bevonják), a gyakorlati részben a megfelelő kormányzási technika kialakítására, a vészfékezés, illetve a különböző útviszonyok közötti (pl. vizes, jeges úton) fékezés gyakorlására fektetik a legnagyobb hangsúlyt.
Elég részletesen és remélem hibátlanul írtam le az L17-es képzés tematikáját, követelményét, de szeretnék erről néhány személyes élményt, tapasztalatot is megosztani az olvasókkal.
Ausztriai ismerősöm 16 és fél éves fia most éppen ebben a képzési formában vesz részt (szeptember végén vizsgázik) és néhányszor volt alkalmam megnézni, hogyan vezeti az autót. Egy alkalommal Teesdorfba, a Bécs melletti biztonságtechnikai pályára is elmentem velük, ahol a különböző beállásokat és az egyéb vezetéstechnikai feladatokat gyakoroltuk.
Az első észrevételem. Ez a fiú a vezetés előtt 10 perccel még az átlagos kamaszokat jellemző módon idétlenkedett 21 éves bátyjával, de amikor beültünk a kocsiba, teljesen megkomolyodott! Mi hátul ültünk, hiszen a kísérő (Begleiter) ebben az esetben az édesanyja volt. A fiú az ülést és a tükröket tökéletesen beállította, rángatás-mentesen elindultunk, közben megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mennyit vezetett már?
A választ tőle hallottam, 1400 kilométert vezetett idáig! Többször elvitte az édesanyját a tőlünk 70 km-re lévő St. Pöltenbe, Bécsbe, Wiener Neustadt-ba, elintézni valamit, de inkább gyakorlásképpen, természetesen pótpedálok nélkül. (Eszembe jutott, hogy nálunk mennyit is, hány kilométert vezet a „jól felkészült” vizsgázó?).
A fiú forgalmi vezetésében arra az eléggé szembetűnő magatartására figyeltem fel, ahogy a gyalogos-átkelőkhöz közeledtünk, és ahogy megadtuk az elsőbbséget a gyalogosoknak. A gyalogosok még nem léptek le az úttestre, de már lassított, jelezve, hogy meg fog állni. Eközben a 16 és fél éves fiú a középső, és külső tükörben figyelte, hogy nem kezd-e minket előzni a mögöttünk haladó motorosok közül valaki? Minden úgy történt, ahogy az a „nagykönyvben meg van írva”. A kivitelezés természetesen nem nekem, a magyarországi oktatónak, a vizsgabiztosnak szólt, látszott, hogy az elsőbbség ilyen módon megadása a gyalogosoknak, az egészen természetes számára. Azt már csak mellékesen említem, hogy a gyalogosok persze mindig megköszönték az udvarias magatartást. A húsz perces autózás után, tulajdonképpen nem is találtam kivetni valót a fiú vezetésében, ő már nem csak vezette az autót, hanem közlekedett is!
Egy másik alkalommal, kirándulással összekötve, a beállásokat gyakoroltuk az ÖAMTC biztonságtechnikai pályáján. A pályára úgy tudtunk bemenni, hogy először bevittük a kocsi forgalmi engedélyét a főépületbe, ennek alapján kiállítottak egy biztosítási kártyát, ami a gyakorlás időtartamára szólt. Két órát fizettünk be, ami 20 euróba került, beleértve az előbbi teljes körű biztosítást is. Szombat lévén nagyon sokan gyakoroltak. Elég sokan voltak a pályán más L 17-es tanulóvezetők is, akik valószínűleg már rendelkeztek vezetői engedéllyel.
Mielőtt a beállásokat elkezdtük volna gyakorolni, körbe autóztuk az egész létesítményt. A beállásokon kívül különböző forgalmi helyzeteket lehet itt gyakorolni, mint például a teli zöldes balra kanyarodást, a keskeny úton megfordulást, az emelkedőn való elindulást, a vasúti átjáró megközelítését stb.
A kulturált gyakorlást garantálta az útburkolati jelek, felfestések, jelzőtáblák jó láthatósága, és az itt gyakorló partnerek udvariassága. Ha egy feladatot többször hajtottunk végre, nem volt senki sem ideges, nem volt türelmetlen, inkább keresett valami más gyakorlási lehetőséget.
A beállásokhoz itt nem bójákat használnak, hanem műanyag animációkat, amelyek az előttünk, illetve a mögöttünk levő kocsikat imitálják. Lehetett itt gyakorolni a párhuzamos beállást a járda mellé, orral, illetve tolatva, a ferde beállást szintén orral és tolatva, és természetesen az Y forduló helyét is kialakították. Mindent végig próbáltunk, és itt is nagyon jó benyomást tett rám a fiú.
És megint csak az jutott eszembe, – amire már máskor is gondoltam – hogy a beállások gyakorlását akkor érdemes elkezdeni, amikor a tanuló már a forgalomban is „megérezte” a jármű méreteit, a kanyarodások ívét, a kormánymozdulatok hatását. Nem is beszélve a pedálok kezeléséről, hiszen akinek már nem gond a pedálkezelés, a kormányzás, az sokkal könnyebben ráérez a parkolási beállásokra is. Nem lehet, hogy nálunk a korábban jól működő, együttes tanpályás és forgalmi képzést ismét vissza kellene állítani? Persze ez megint csak egy személyes vélemény…
Ifj. Wennes András
