Csak vállalkozóként élek meg!
Újpesten a Városkapu metróállomás parkolójában, a szünetben találkozom Székely Gábor szakoktatóval, hogy közelről láthassam izgalmas napi munkáját, és hogy beszélgessünk kicsit a foglalkozásában eltöltött 31 évéről. Beülök hátra a tanulókocsiba mint megfigyelő tanuló – megígérve, hogy csöndben leszek – de csak legyint… Fölösleges, a tanulóvezető hölgy már eléggé gyakorlott, hadd szokja meg, az élet sem biztosít mindig steril körülményeket. Egyébként pedig figyelje meg, hányan fognak majd „beszólogatni” hozzánk az utcáról, vagy a másik autóból. És valóban. Már az indulás után két vásott kölyök – gondolván, hogy vizsgázik a hölgy – hosszan utánunk üvölt, hogy úúúúúgyis megbuksz! Ezen még csak mulatunk, de azt már sajnálatosan veszem tudomásul, hogy sok „rutinos” autóstársunk is megjegyzéseket tesz felénk, teljesen megfeledkezve arról, hogy ő is így kezdte valamikor. Céltudatosan haladunk azért előre a forgalomban, majd valahonnan hátulról, kerékpárosok kerülnek elénk, és az egyik elképesztő bravúrjaival, még a „szívbajt” is ránk hozza.
Bár érzékelem, hogy nem először járnak ezen az útvonalon, Székely Gábor mindig figyel, – akkor is, amikor hozzám beszél – tekintetével folyamatosan ellenőrzi a környezet történéseit, tanulóvezetője mozdulatait, alkalmanként egy-egy megjegyzést tesz. Nekem elég gyorsan eltelik az ötven perc, behajtunk az Autóklub parkolójába, és ez után, már csak úgy a kocsiban ülve folytatjuk a beszélgetést.
Hogyan került erre a pályára?
Az MHSZ-nél szereztem a jogosítványt 1976-ban. Először a Boy-szolgálat, majd leszerelés után az ÉPFU „cementes” sofőrje lettem, 1979 elején pedig újra ki kötöttem az MHSZ-nél, a Dagály utcában. Oktató akartam lenni. Amikor elmondtam, hogy 38 tonnás cementesen dolgozom, azonnal felvettek. Ez után két hétig, minden nap más kollégáktól próbáltam ellesni az oktatás tudományát, de egy reggel már feladatot kaptam főnöktől: ott áll egy AZ 67-86 rendszámú UAZ, itt meg nyolc tiszti iskolás fiatalember, tanítani kellene őket autót vezetni. És azzal „kidobtak” az utcára.
Később aztán menet közben leérettségiztem, elvégeztem a szakoktatói tanfolyamot. Akkoriban, az MHSZ berkein belül így is lehetett gyakorlati oktatást kezdeni, de hozzáteszem, követelményt azért támasztottak!
Kizárólag személygépkocsin oktatott?
A nagy autót szerettem mindig. Amikor 1979 májusában egy ZIL fölszabadult, azonnal átültem, ezzel oktattam tovább 1984 szeptemberéig. Ekkor hoztak létre a Volán Tefu Mogyoródi úti telephelyén egy MHSZ kirendeltséget, ahol hat oktatót is foglalkoztattak a B, C+E kategóriás képzésben. Ezt is szíves-örömest vállaltam, izgalmas munka volt. Sajnos 1988-ban a Volán Tefu megszerezte magának a képzési engedélyt, mi onnan kivonultunk, én pedig a Budapesten, a Zágrábi úton, a X. kerületi MHSZ titkárság területén lettem kirendeltség-vezető. Ez után arra emlékszem, hogy ott egyszer csak elegem lett az egészből. A Vízivárosi Munkaközösségnél majd az ATI-nál, a Bécsi úton még alkalmazottként dolgoztam, de 1999. januártól a Rutin Autósiskolánál már vállalkozó lettem, és az óta sok más képzőszervnek dolgozom.
Miért jobb vállalkozónak lenni, mint alkalmazott oktatónak? Egyáltalán jobb-e?
Csak vállalkozóként élek meg! Több iskolának dolgozhatok, alkalmazottként ezt nem tehetem meg. Ma az autósiskolák nem tudják garantálni, hogy elegendő munkát adjanak. Régen, én is megrögzött alkalmazott munkaerő voltam, de megváltoztak az idők…
Eddig hány tanulóvezető mehetett át a kezén?
Nem számolom. Talán 1000-1500-an lehetnek.
Manapság, milyen tanulóvezetők jönnek, gyengébbek vagy jobb képességűek?
A többség az átlagos képességű. Az emberek túlnyomó része alkalmas arra, hogy valamilyen szinten megtanulja az autózást, a kérdés mindig az, hogy kinek hány órára van ehhez szüksége. Van, aki az alap óraszámból is elsajátítja, sokan csak 50 óra, esetleg 100 óra alatt, de mire a végére ér, ugyanazt fogja tudni, mint az ügyesebb.
Ön szerint az elmúlt 31 év alatt változtak-e a tanulóvezetők?
Szerintem igen. Most fiatalabbak, de ehhez képest gyengébb adottságokkal, kevesebb lelkesedéssel jönnek. Talán ezért, és főleg a megnövekedett forgalom miatt, indokolt lenne végre a kötelező gyakorlati órák számának emelése. És ekkor még nem is beszéltem arról, hogy a B kategóriás gyakorlati vizsgával egy csapásra, a Moped vezetésére is jogosult lesz a kezdő vezető. Ezt pedig csak azért tettem hozzá, mert mostanában elég jól látszik, hogy gond van a kerékpárosok vezetni tudásával is.
Ha valakiről megállapítja, hogy nagyon ügyetlen, milyen módszerrel szokott vele foglalkozni?
Szerintem ilyenkor a legjobb „csodaszer” a türelem! El kell mondani akár hatszázszor ugyanazt, aztán visszamondatni vele, gyakoroltatni, újra és újra. Nekem, az oktató egymagamnak ilyenkor nagyon nehéz, de ha a mellettem ülő Tanulóvezető is mindent megtesz a sikerért, akkor jóval könnyebb, abból csoda is lehet.
A gyakorlati oktatás nagyon komoly idegmunka. Ön is így érzi, vagy más a véleménye?
Kétségtelen, hogy ez a munka alaposan igénybe veszi az idegeket. Ezt sokszor érzem, amikor pihenésre, kikapcsolódásra vágyom. Azt is tudom persze, hogy nem szabad mindent túlzottan komolyan venni, mindent mellre szívni. Az, hogy kit hogyan visel meg ez a munka, egyénenként is változó és persze nagyon sok egyéb, más dologtól is függ.
Vajon a fiatalabb, vagy az idősebb oktatók türelmesebbek?
A türelem az nem a kortól függ! Sok oktató már fiatalon is türelmetlen és kiégett, de vannak olyan idősek, akikből sohasem fogy ki ez a fajta erény. Mindenesetre, akinek türelme van, az már lehet jó oktató.
Ön milyen oktatónak tartja magát?
Szerintem az oktatókat a tanulóvezetők minősítik a legjobban. Gondolom, olyan nagy baj nem lehet velem, mert az utóbbi időben elég sokan átültek hozzám. Rendszerint azért, mert máshol nem tetszett nekik a hangnem, valószínűleg elfogyott a türelem. Én pedig úgy gondolom, nem azért vagyok itt, hogy leordítsam a tanulóvezető haját a fejéről.
Előfordult-e, hogy kénytelen volt felemelni a hangját?
Hogyne! Amikor a jobb kezes forgalmi helyzetben satufékkel megállunk a balról ártatlanul jövőnek. Látható hogy az lassít, megállni készül, mi meg puff, teljes erőből ráfékezünk. Ilyenkor kicsit ideges lesz az ember, hiszen óriási a veszély, hogy belénk szaladnak.
Előfordult-e már oktatás közben balesete?
Lekopogom, saját hibás balesetem a 31 év alatt nem volt. Az viszont többször is megesett, hogy hátulról utolértek bennünket. Hol azért, mert – a mögöttünk jövő szerint – nem kellett volna megállnunk a sárgánál, hol azért, mert lefulladtunk a lámpánál, a mögöttünk jövő pedig azt hitte, hogy el fogunk indulni. Még az is megtörtént, hogy a kamionsofőr átnézett fölöttünk a lámpánál, a zöldre indulásnál észre se vette, hogy mi ott vagyunk. Még szerencse, hogy a koccanás után észrevett bennünket. Még ennél is rosszabb az a tapasztalatom, hogy ilyenkor néhány járművezetőben fel sem ötlik, hogy bizony ők a hibásak, mert nem tartották be a követési távolságot.
Került-e valamikor olyan vészhelyzetbe, amire örök életében emlékezni fog?
Veszélyhelyzet van bőven, de mindig a legfrissebbre emlékezik az ember. A napokban történt, hogy csaknem sikerült a Tesco-busz elé kanyarodnunk. Ha gázt adok, nekünk jön, ha fékezek, még inkább nekünk jön, inkább nagyon gyorsan kicsavartam a tanulóvezető kezéből a kormányt visszafelé, jobbra, s így a busz hajszállal, de elzúgott mellettünk. Azután begurultunk a parkolóba, kicsit pihegtem, majd úgy tettem, mintha már higgadt lennék, és megbeszéltük a tanulóvezetővel a tanulságokat.
Ennyi év után azért nagyjából látja az ember, hogy ez a pálya mit nyújtott élete során. Ha most újra kezdhetné, akkor is az oktatást választaná?
Ilyenkor szokás úgy fogalmazni, hogy szeretnék újra 22 éves lenni a mostani eszemmel! Az biztos, hogy 1979-ben szívesen és lelkesen indultam az oktatói pályán, de most 53 éves elmúltam, már nem választhatok. Mit is csinálnék? Egy-két kollégám azt választotta, hogy elment a BKV-hoz buszsofőrnek, de hát, az sem sokkal nyugisabb, és ők is inkább a magasabb nyugdíj reményében pártoltak oda. A válasz tehát az, hogy a mostani eszemmel nem ezt a pályát választanám.
Melyek ma az oktatói szakma legnagyobb problémái, s hogyan lehetne ezekből kilábalni?
Szerintem a fővárosban az autósoktatás – már legalább tíz-tizenöt éve – anyagi és erkölcsi mélyponton van. Ebben semmi sem változik, ha igen, akkor inkább romlik. Itt kialakult egy olyan vadkapitalista, pénzcentrikus harc, aminek egyre kevésbé van köze az oktatáshoz. Ez egészen konkrétan az autósiskolákra, és nem az oktatókra vonatkozik. Én például 2003-ban és 2004-ben pontosan ugyanannyit, ugyanolyan keveset kerestem óránként, mint most. Nyilván senki számára nem mondok újdonságot azzal, hogy ha az anyagi oldalon súlyos problémák jelentkeznek, akkor az óhatatlanul rombolja az erkölcsi oldalt is. Három éve, amikor még sikerült úgy nyaralni, hogy néhány napra kölcsön kaptam egy faházat a Bánki tó közelében, összefutottam egy váci oktatóval. Amikor meghallotta tőlem, hogy a fővárosban mennyi pénzért dolgozok óránként, a szó szoros értelmében kiröhögött, és azt mondta, hogy ő ennyi pénzért a slusszkulcsot sem tenné be az ajtózárba.
Gondolom, ez annak is a következménye, hogy itt Budapesten van a legnagyobb verseny, itt működik a legtöbb ilyen vállalkozás.
Igen, csakhogy mi itt nem cipőt gyártunk, hanem embereket tanítunk meg autót vezetni. Én elfogadom a versenyt is, a rivalizálást is, csak az a baj, hogy mindig mi vagyunk legalul, és mindig rajtunk csattan az ostor. Én egy gyakorlati oktató vagyok és nem politikus, köztisztviselő, vagy képzett oktatási menedzser. Nekem fogalmam sincs, hogyan lehetne ezen változtatni, de azt remélem, hogy akiknek ez dolguk, azok felismerik végre a változtatás szükségét.
(Gálik István)
