Kétszázezer tanulópénz…
Krisztina Budapesten élő fiatalasszony, aki részben a férje unszolására, két évvel ezelőtt döntött úgy, hogy megszerzi a vezetői engedélyt.
-Hogyan választott iskolát, hiszen a kínálat zavarba ejtően nagy, meglehetősen vegyes, sokan hirdetik a vezetői tanfolyamokat, akár szórólapon, akár az interneten is?
A keresésnél a legfontosabb szempont az volt, hogy az elméleti tanfolyamra járást munkaidőn kívül tudjam megoldani. Így esett a választás erre a csoda iskolára, ahol általában fél hattól indult a tanfolyami képzés. Mivel én délután öt óráig dolgozom, oda tudtam még érni. Az ár is kedvezőnek tűnt. Csak jóval később jöttem rá, hogy olcsó húsnak híg a leve.
- Hogyan kezdődött?
Az elméleti tanfolyammal különösebb gond nem volt. Flottul ment minden, bár azt furcsállottam egy kicsit, hogy itt nem is igazi oktatásról van szó, hanem sokkal inkább vizsgára „beidomításról”. Folyamatosan és vég nélkül a teszt-kérdéseket vettük sorra, a konkrét vezetéshez kapcsolódó információkat nem is nagyon kaptam. Az elméleti tanfolyam úgy három hét alatt véget is ért, eljött tehát az elméleti vizsga ideje. Két hibaponttal elsőre sikeres vizsgát tettem.
- Nagyszerű. Mi történt ezután?
Következett a gyakorlati oktató és az oktatási helyszín kiválasztása. Én – férjem tanácsát követve – egy nagyobb autón szerettem volna tanulni, számítva arra, hogy esetenként majd a családi autót is vezetem, ami egy méretesebb típus. Így esett a választás a Ford Mondeóra. A Duna Pláza mögötti tanpályán kezdtem a gyakorlást, aminek egyrészt örültem, mert a metrónak köszönhetően könnyen megközelíthető volt számomra. Másrészt azonban ez a tanpálya lehangoló volt, toldozott-foldozott tákolmánynak tűnt az egész, siralmas látványt nyújtott. Ekkor persze még nem gondoltam, hogy fél évig is járok majd ide és bizony teljesen haszontalanul. A tanfolyam kezdetén még úgy számoltam: ha nyár elején beiratkozom, még ha néhány pótórát kell is vennem, őszre meglesz a jogosítványom.
- Mi történt, elhúzódott az oktatás?
Gyakorlati oktatóm az a középkorú úr volt, aki sajnos már a bemutatkozásnál sem volt számomra szimpatikus. Ápolatlan volt és bizony a modora is kívánnivalót hagyott maga után. Az is lehet, hogy itt követtem el az első hibát, rögtön egy másik oktatót kellett volna kérnem. Próbálkoztam is, azonban így nem kaptam jó időpontot, csak hónapokkal később kezdhettem volna a vezetést. Feladtam a változtatási igényem, beletörődtem. Akkoriban még sokkal többen jártak a tanfolyamokra, mint manapság, – ahogy ezt most hallom az ismerőseimtől. Azt is később tudtam meg, hogy oktatóm egy konkurens iskola színeiben dolgozott, ebben az iskolában csak úgy kvázi kisegített. Hogy ez számított-e valamit a helyzet alakulásában, azt persze én nem tudom megítélni.
Megkezdtük hát az autózást, a tanpályás gyakorlatozást. Én akkor ültem először a volán mögött, és ez láthatóan, nagyon meglepte az oktatót. Minden esetre hetente kétszer két órát jártam ide, azért igyekeztem. Több, mint egy hónap is eltelt, amikor oktatóm úgy döntött, megpróbálkozunk a járműkezelési vizsgával. A vizsga elsőre sikerült. Ekkor azonban már a nyár vége felé jártunk, és a forgalmi vezetés tanulásában megrekedtünk. Folyamatosan pótórákat kellett vennem, és a kezdeti számításaim is kezdték erősen túllépni a jogosítványra szánt összeget.
- Ezt is értem, de kisebb döccenők itt lehetnek. Azután megy tovább minden.
Nem így volt. Nagyon keservesen ment tovább az egész. Teljesen elbizonytalanodtam a forgalomban. Egyáltalán nem éreztem az oktatóm segítségét. A legrosszabb az volt, hogy semmit, de semmit nem javultam, oktatómat azonban ez egyáltalán nem zavarta! Csak kiábrándultan jártam és jártam az órákra, már az október is véget ért, közben pedig fizettem a pótórákat. Sajnos, ezt már mind az oktató zsebébe. Valamiben azonban mégis reménykedtem. Nem is tudom, hogy miben. Hiszen semmivel sem lett jobb a helyzet. Folyton-folyvást ugyanazokat az utcákat jártuk Angyalföldön, az ősz beköszöntével pedig csakis sötétben, általában rossz időben. Eleinte még kora reggeli időpontokban is vezethettem, később azonban az oktató ezt családi okokra hivatkozva már nem vállalta. Maradtak a munkaidő utáni sötét esték az ideges, zaklatott hazafelé áramló forgalomban. Kezdett számomra az egész gyakorlás rémálomszerűvé válni. Nyomasztott, már a mindennapi életem is megsínylette. Természetesen végig magamat hibáztattam, én vagyok olyan ügyetlen és tehetségtelen, hogy még a jogosítványt sem tudom megszerezni. Az oktatóm pedig semmit sem segített ezen, sőt fokozta kínlódásomat érdektelen viselkedésével, közönyös magatartásával. Soha nem fogom elfelejteni azt a szorongást, amikor folyamatosan bevitt a mélyvízbe, a késő délutáni, kora esti csúcsforgalomba, ahol mindenki sietett, kereste az egérutakat. Ráadásul neki mindig sok volt a dolga és fontos ügyintéznivalói voltak menet közben, a tanulókocsiban is. Elkezdett telefonálgatni és közben a határidőnaplóját böngészte. Ha valami veszélyt érzékelt, kikapta kezemből a kormányt és gyorsan korrigált, de folytatta a telefonálást. Ezek szörnyű élmények voltak számomra.
Számtalanszor azt emlegette: mások úgy kezdenek tanuláshoz, hogy a vezetésben már rendelkeznek némi gyakorlati tapasztalattal. Természetesen rajtam is ezt kérte számon.
Talán ezért lehetett az is, hogy az órák során csak egyszer vezettem lakott területen kívül. Vagy például a két autó közé tolatva parkolás gyakorlására csak egyetlen egyszer adott lehetőséget. Én azért még ebben a felzaklatott állapotban is nagyjából tudtam, számon tartottam, hogy addig mit végeztünk. Valószínűleg azonban oktatómnak fogalma sem volt arról, hogy mi a korábbi órák folyamán merre jártunk, egyáltalán milyen feladatokat gyakoroltunk. Így utólag azonban már azt is tudom, ezeknek a bejárt útvonalaknak nem sok köze volt a tanmenetben előírtakhoz.
- Hogyan lett meg az a jogosítvány?
Nem lett meg a jogosítvány. Olyannyira nyomasztóvá vált számomra ez a kibírhatatlan tanulási folyamat, hogy novemberben abbahagytam. Úgy éreztem semmi értelme az egésznek. Teljesen elment a kedvem, elveszett az önbizalmam. Lehet, hogy végleg. Most sem szívesen gondolok arra, hogy újra vezetni tanuljak. Ehhez bizony az is hozzájárulhat, hogy utasként nap mint nap látom, a közlekedési morál soha nem látott mélységekbe süllyedt. Ebben a forgalomban autóvezetőként én nem is szeretnék részt venni.
- Végül is mennyit fizetett azért, hogy egy életre elvegyék kedvét az autóvezetéstől?
Kétszázezer forintot.
(Feljegyezte A.D.K.)
