Továbbképzés a 2020-as évre, ejnye, ejnye!

Az idén is van e-learninges továbbképzés, sokan már túl is vagyunk rajta. Ami megint, inkább a pénz befizetéséről szól. Pedig az oktatói és vizsgabiztosi továbbképzések legutóbbi szervezései már kezdtek jó irányába mozdulni. Most pedig jött a KAV.

Korábban is, magam és kollégáim minden évben igyekeztünk rámutatni a hiányosságokra és az egész továbbképzés téves koncepciójára. Igaz, soha nem jeleztek vissza, de tudjuk, mégis volt ennek eredménye! Most is ebben reménykedünk.
És persze az idén sem vonták be a szakma szereplőit ebbe a folyamatba, megkérdezték volna őket, hogy „ez a cél, ezek az alternatívák, véleményetek szerint milyen módon érhetjük el ezeket?” Nem így történt.
Ha a pénz kell, azt is be kellene vallani, őszintén. Mondják meg, az államháztartásnak szüksége van a pénzünkre, hogy a szakoktatói és a vizsgabiztosi igazolvány ennyibe kerül és kész. Ha kell az iskolavezető pénze is, adjanak nekik is kártyát, hogy lássa mire fizette be a pénzt. És akkor nem kellene gyenge tananyaggal és teszt-kérdésekkel borzolni a szakoktatók, iskolavezetők és vizsgabiztosok idegeit.
Persze látom, vagy csak gondolom, hogy a KAV Kft.-nek millió gondja lehet. És ez az első továbbképzés, ami saját szervezésükben zajlik. Talán éppen ezért most jó alkalom lett volna arra, hogy „na akkor beszélgessünk!” Semmi baj nem történt volna, ha az egyeztetés és időhiány miatt ebben az évben nem került volna sor a továbbképzésre. Még mindig jobb lett volna, mint hogy ilyen összecsapott, ollózott, CTRL+C- CTRL+V billentyű kombinációkkal előállított valamivel álljanak a közúti közlekedési szakemberek elé. Mert a jogszabály szerint azok vagyunk! Érthetetlen, hogy ennek ellenére dedósként kezelnek minket. Miért kell megkérdezni a szakoktatótól, hogy hány éves kortól lehetek szakoktató? Már az vagyok, még a névjegyzékben is ott vagyok.
A tananyagban is található statisztikák szerint még mindig jóval százezer fölött van a vizsgázók száma, és ez kiknek is köszönhető, ha nem a közúti közlekedési szakembereknek? Akkor pedig szíveskedjenek minket és véleményünket is figyelembe venni! Mert mindannyian ugyanabban a csónakban vagyunk, KAV és Közúti Közlekedési Szakemberek együtt.
Állítólag – legalábbis a helyes válasz szerint – azért volt szükség a KAV létrehozására, hogy egységes legyen a képzés, meg hogy a képzés-vizsgáztatás az szakmai feladat, ezért nincs helye a kormányhivatalokban. Ez akár még elfogadható is lenne, ha azonban ez szakmai feladat, akkor miért hagyják ki a szakma résztvevőit a célok és végrehajtási lehetőségek meghatározásából?
Végre tehát megfogalmazásra került az egyik cél. A közúti közlekedési szakemberek egységes módszertan szerint dolgozzanak. Akkor miért nem erről szól a tananyag?
Hogy pl. egységes követelmény szerint értelmezzük a parkolóhelyre történő beállást? És akkor a vizsgabiztos is ehhez az egységes módszertani követelményhez tud igazodni a jelölt teljesítményének elbírálásakor. És akkor nem kellene hónapokig polemizálni, egymást győzni pl. a Tanulóvezető hasábjain, hogy mikor is kell az irányjelzőt használni! Mert ezt egy mondattal el lehetne intézni. Úgy és akkor kell irányjelzőt használni, hogy a másik jármű vezetőjét az ne tévessze meg, és ha szükséges plusz információt, megerősítést is adjon a haladási szándékról.
Szükség lenne az egységes módszertanra, követelményre, hogy a vizsgabiztos is ugyanúgy értékelje ezt, mint a szakoktató. Az első és legfontosabb szempont, hogy ne alakuljon ki balesetveszélyes helyzet. És ha ez úgy érhető el, hogy nem használja a jelölt az irányjelzőt, akkor ez ne legyen a sikertelen vizsga oka!
És ha mi, közúti közlekedési szakemberek nem tudunk közös álláspontot kialakítani, pl. egy ilyen kanyarodási helyzet helyes megítélésében akkor mi várható el vitatott kanyarodási vagy más helyzetben lévő járművezetőtől, aki húsz-harminc éve vizsgázott járművezetésből és a KRESZ könyvről, a szabályokról csak a hírekben hallott.
Ha a rosszul kihelyezett jelzőtáblák miatt nem tudunk közös álláspontot kialakítani, akkor a hatóságnak kellene utasítani a közút kezelőjét, hogy szüntesse meg a balesetveszélyes helyzetet. Nem azért mert a vizsgabiztos szubjektív véleménye nem egyezik az oktatóéval, hanem azért, hogy egyszerűbb és átláthatóbb, biztonságosabb legyen a közlekedés.
Ilyenkor felmerül bennem az is, hogy a vizsgabiztosi tananyagot miért nem ismerhetik meg a szakoktatók és az iskolavezetők – hiszen ők is közúti közlekedési szakemberek. Ugyanis ez elősegítené az egységes módszertan alkalmazását is. Gondolom ez kicsit macerás dolog, sok gonddal jár, mint maga az élet.
Félretéve most, hogy a KAV nem tekinti partnernek a közúti közlekedési szakembereket, attól még a vizsgabiztosok és szakoktatók között lehetne valami kommunikáció. Ezt talán valamelyik érdekképviselet karolhatná fel és teret, formát adhatna az egyeztetéseknek, az egységesebb álláspontok kialakításának.
És ezt azért sem értem, mert nem új dolgokról van szó, régen ez gyakorlat volt a szakmában.
És persze mondom tovább, de nem csak a magamét, amit még a többi szakoktató kollégáimtól is hallok.
Akinek pl. az volt a benyomása erről a továbbképző tananyagról, hogy ez hirtelenjében összecsapott, koncepció nélküli anyag. Mintha csak összedobtak volna valamit, hogy legyen valami, amit elénk rakhatnak. Ő nem lát semmi összefüggést, vagy átgondolt szerkesztést abban, hogy van egy fejezet a törvényi változásokról, egy másik a gumiabroncsokról, és egy a biciklisekről.
A grafikák, mintha ötéves gyereknek készültek volna, amit akár megalázónak is tarthatna. Bár lehet, hogy ezt jópofának gondolták, mint ahogy azt is, hogy szakoktatókkal puzzle játsszák ki egy autó műszerfalát.
Ő nem gondolja, hogy ez a tananyag bármelyikünk fejlődését szolgálná. Ő kérdezni is szeretne, de nincs kinek?
Pedig vannak érdekes témák, mint például a generációkról szóló anyag, ami akár hasznos is lehetne, de mégsem az, mert gyakorlati tanácsokat egyáltalán nem ad! Bemutatja a generációkat, de semmi olyan információ nincs hozzá, amit a szakmánkban konkrétan hasznosítani lehetne. Az ember a maga szórakoztatására elolvassa ezeket, de most, ilyen nyomásra, ilyen év végi kapkodásban már semmi kedve tovább gondolni.
Egyszerűbb és tisztább lenne, ha azt mondanák: az ország 4500 oktatója minden évben támogassa 15 ezer forinttal a KAV-ot, és hagyjuk egymást békén.
A másik kollégám gyakorlati oktató, aki pl. konkrétan a vizsgafeladatokat, a jobbra előre felé beállás gyakorlatának elemzését hiányolja. Hogyan kellene ezt úgy megfogalmazni, hogy értsék meg a tanulóvezetők is? Ő ezt elég nehezen tudja elmondani, de erről itt sem tud meg semmit, pedig várna valami plusz rávezető módszert, ami kicsit könnyítené a munkáját.
Persze lehet, hogy a KAV-osok sem tudnák ezt olyan jól megfogalmazni, de akkor, miért nem vonják be ebbe a tapasztalt kollégákat?
Mi tudjuk már, hogy ez a munka nehéz, szép lassan felőröl bennünket. Feszülünk a tanulókocsi jobb 1-es ülésén, állandó stresszben vagyunk, ízületi torzulásokat szenvedünk. Talán segítene nekünk a hozzáértő, gyakorló pszichológus, legalább valamiféle stressz-oldó jó tanácsokkal.
Mit is kezdjünk a fiatal tanulóvezetőkkel, akiket Apu befizetett ide, de nincsenek itt az órán, csak mobiljukat figyelik, még ha az ki is van kapcsolva! Én már kicsit fásult vagyok ebben, de mégis elfogadnék jó módszert, ötletet.
És ugyanez az oktató azt is kérdezi, miért kell neki ebben az e-learninges üresjáratban oda vissza, előre-hátra 6 órát eltölteni? És meg is kérdezi, mint ahogy az okos tanulók szokták, miért pont hat órát?
Valószínűleg Ő nem jól gondolkodik.
Neki így kéne gondolkodni: nekem ez az állásom, ez a munkám feltétele, és ezért bizony fizetni is kell.
Egy másik kolléga szerint megalázzák az oktatókat – nem is kicsit. Azt kérdezik, kell-e sávváltáskor irányjelzést alkalmazni és azt is, hogy milyen lámpákból áll a gyalogosok fényjelző készüléke? Ezt a szakoktatótól kérdezik és ezért vizsgadíjat is fizettetnek vele, hogy válaszolhasson rá.
Miért gondolja a hatóság és a szakfelügyelők a lerohanó ellenőrzésnél, hogy mi oktatók, vizsgabiztosok vagyunk korruptak? Arra nem gondolnak, hogy ezt kicsit feljebb is kéne keresni?
Miért szól a kérdések jó része a szankcionálásról, mi a cél ezzel?
Talán figyelmeztetés, hogy csend legyen, mert kaptok a fejetekre.
Azt mondja, ha pedig az oktató felülről nem kap tiszteletet, ne is várjanak tőle tiszteletet.