Igazi szerencsének tartom, hogy a 2010. július 17-én ott lehettem az Orosházáról induló, Horváth Károlyról elnevezett Veterán Járművek Emlékversenyén, 18-án vasárnap pedig az Orosházi Nemzetközi Veteránjármű Fesztiválon. Lassan fél éve lesz ennek, de most is él bennem az esemény. Mert nemcsak gyönyörködhettem a csillogó járműcsodákban, de próbálhattam is őket, bepréselődhettem a szűkös, benzinszagú fülkékbe, kapaszkodhattam a rázós motorok nyergén, igazi élményben volt részem! 
  Természetesen sok-sok fotót készítettem, közülük huszonhatot kiválasztottam és most közzéteszem. Azt remélve,  hogy a kattintásra azért többet mutató képek és hozzájuk fűzött megjegyzéseim valamit visszadnak a találkozó csodálatos hangulatából.
 

            
Indulunk. Az oroszlán emblémás, 1906-os kis Peugeot az automobilizmus hajnalából, a százon felüli veterájárművek előkelő osztályából. A monocylindre egyhengerest természetesen a hosszú slusszkulccsal, a kurblival kell indítani. A harmadik erőteljes elfordítás után pedig a motor olyan szépen elkezdett dolgozni, hogy a körbeállókat is eltöltötte a büszkeség.

             
  Irány az országút a 170 kilométer hosszú versenyútvonalon, Békés megye számomra igen kedves tájain halad a veteránautó konvoj. Orosháza-Gyopárosfürdő - Csorvás - Békéscsaba – Pusztaottlaka –Medgyesegyháza – Kunágota – Dombegyház – Battonya –Mezőhegyes - Tótkomlós – Kardoskút - Orosháza. Nekünk most a Harley Davidson vezetője mutatja az utat, követjük a 412-es Moszkviccsal. A szovjet jármű negyven éves, de jó karban van, hölgyvezetője fiatal, alig több a negyven felénél, de ügyes, jól haladunk.

         
  A Medgyesegyházai pihenőnél én is megcsodálom a gondosan ápolt, 92 éves Indian Power Plus oldalkocsis járgányt. Erre szokták mondani, jó ki vas! Megszomjazott, üzemanyag kell neki. Mint ahogy mindenki és mindig szomjas volt ezen a kétnapos túrán.  Rendkívüli kánikula tombolt, égető forrón sütött a nap, árnyékban is közelebb a negyven Celsius-fokhoz.

           
  Dombegyházán ebédszünet, a hosszabb pihenőre felsorakoztak a veterán járművek. Megint nosztalgiázom a motorkerékpárok között. Nekem örök, kedves  emlék a hatvanas évek piros Danuviája (igaz, drapp műbőr nyereggel), és persze a még korábbi, az ötvenes években gyártott „igazi nagy motor” a Csepel 250-es. Ilyen motoron tanultam az MHS-nél, a Dagály utcában. Akkor persze nem volt ennyire kiglancolva, kicsit görbült volt a lábtartója is, de már tudtam róla: ez a paripa egyszerűségében is szép és tökéletes.

               
A Moszkvics 403-as oldalszelepes motorjának is nagyon melege lehetett az úton, de ugyanígy szellőztették a szintén hatvanas-hetvenes évek Velorexének kétütemű, léghűtéses Jawa motorját is. Ezt a kétüléses, elnyűhetetlen masinát én oktatójárműnek ismertem meg 1971-ben. Minden pedálja, kapcsolója kézi vezérlésre volt állítva, hogy kiszolgálja mozgássérült tanulóvezetőmet, akinek háborús akna vitte el a lábait. Kicsit nehezen ment neki a gyakorlás, hónapokig kapaszkodtam huzatos jobb egyes ülésében, még késő ősszel is gyakoroltunk, vastag takarót csavartunk a térdünkre. Mégis, nagyon megkedveltem a háromkerekűt, mert mozgékony volt, sose hagyott bennünket cserben. Nekem azóta is, mindig is fájt, hogy a Velorexet csúnyácska bőregérnek nevezték.

                  
Most vettem észre igazán, talán százan is voltunk ezen a túrán. A jól fésült, öreg automobilok, Megmutatták magukat Dombegyház főterén is, a falubeliek álmélkodása közepette. Dombegyház messze, már a déli országhatár mellett van, jöttek a kíváncsi emberek, még délebbről, Romániából is.

                      
A járműoszlop ez után Battonya felé indult, és a nagy forróságban is próbára tett, megfáradt automobilok, no és persze utasaik Mezőhegyesen újra megpihentek.   A híres ménesbirtok területén, a Nóniusz Hotel előtt vagyunk. Fenséges környezetben, a kétszáz éves platánok alatt. Sajnos, helyenként még látszik a kora-nyári, hirtelen jött, orkánszerű (halálos áldozatot is követelő) szélvihar pusztítása is. A platánok óriási ágait ledöntötte, dús levélzetüket szinte letarolta a szörnyű vihar. Most békés volt minden. A platánok levelei már újra zöldeltek.

                       
Íme, a világhíres Ford Modell T Touring, kicsit közelebbről. Gyártási éve 1917, akárhogy is számolom, ez is már 93 éves. Ezzel a legendás automobillal indulunk tovább Tótkomlós – Orosháza felé. A Ford T négyhengeres, hengerűrtartalma 2900 köbcenti, 20 lóerős, a Makón született Galamb József kitalálta bolygóműves sebességváltóval. A pedáltérben még ott zöldelnek a Dombegyházán vásárolt görögdinnyék, ezeket muszáj lesz  valahogy rögzíteni.

              
Két fotó, ami azt bizonyítja, hogy az Orosházi Technikai Sportok Egyesületének Veteránjármű szakosztálya összetartó, igazi közösség, tiszteli múltját, élő gyökerei vannak. A visszafelé úton az orosházi temetőnél megálltak, lehajtott fővel hozták virágaikat a kiváló, nagy tiszteletben tartott kollégájuk, Horváth Károly sírjára. Este pedig már a jókedvű, vidám, családi hangulatot mutatták. Közös vacsora a Gyopárosfürdői klubban, kiosztották a legjobbaknak járó hagyományos díjaikat, ünnepelték egymást.

                           
Másnap 18-án, vasárnap volt Orosházán a Veteránjárművek Fesztiválja, a csodálatos technikai bemutató, az ünnep. A város útjain vonult az automobilok apraja nagyja, majd felsorakoztak a Kossuth Lajos utcában, a téren, a Petőfi Művelődési Ház előtt. Én persze nem csodálkozom, hogy a nézők ilyen sokan jöttek, kiváncsiskodtak. A század eleji stabil motorok látványa működés közben fenséges és lenyűgöző, ezeknek a míves munkával készült magajáró automobiloknak a  műélvezetetét egyszerűen nem lehet kihagyni.

                                        
Egy helyen nagy Faros Ikarusz 55-ös teljesen elállta az utat, de az emberek szorosan mellette báméskodtak, körbejárták, még sorba is álltak, hogy felszállhassanak, belül is megkapaszkodhassanak a fogódzkodókba, hogy belehuppanjanak üléseibe. Az Ikarusz busz sorsa olyan, mint a görög mitológiában Ikaroszé: fényes szárnyalás, siker, naptól megolvadó viasz, és zuhanás le a mélybe, a semmibe. A magyar Ikarusz busz annyira valóság volt, hogy már mítosszá is nemesedett. Az egyik látogató teljes meggyőződéssel súgta a fülembe: - megint azt hallottam, hogy a farost, az 55-öst újra gyártják!

 Búcsúzzunk a gyönyörűséges veterán jármű, az 1912-es Opel Puchpen képeivel. Gyopárosfürdőn ezzel a kis ékszerrel is séta-kocsizhattunk egy kört, és persze nem szédültem meg a sebességtől. Eszembe jutott viszont Herzfeld Mór 1901-ben megjelent, első, magyar nyelvű autós könyve, amelynek előszavában így ír a szerző: ...aki csak egyszer is beleül az automobilba, s ha csak pár percig motoros kocsizik is, azonnal elismeri, hogy nincs kellemesebb élvezet, mint automobilon járni.
   Végül, köszönetet a kedves embereknek, a veterán járművek gondozóinak és megszállott vezetőinek, hogy két napig is a társaságukban lehettem. Közülük egynek külön is köszönöm, Csikós Sándor oktatónak, vizsgabiztos kollégámnak, aki meghívott, akinek segítsége a legtöbb amit én kaphattam. Az, hogy most is szívesen gondolok vissza a nyári, dél-magyarországi veterán autós túrára, ami feledhetetlen volt számomra.

 Balogh Zoltán