Tanulóvezetők és motiválhatóság (2)

A tanulóvezetők persze jól motiváltak és nem kellően motiváltak. Ez mindig is így volt, bár mostanában sokan mondják, rosszabb lett a helyzet, nagyon sok az érdektelen tanulóvezető.

Lehet ezen segíteni?

Három hozzászólás következik:

Én most változtattam kicsit a dolgokon…

A mostani generáció már össze van nőve mobiltelefonjával. Megkérem a tanulót az elméleti foglalkozáson, hogy kapcsolja ki a telefont, rossz szemmel néz rám. Sokszor nem is kapcsolja ki, csak lehalkítja. Az előadáson pedig böngészi a telefonját.
Most változtattam kicsit a dolgokon. A foglalkozás elején megkérek mindenkit, vegye elő az „okos”-t, mert az órán használni fogjuk. És ha van valami jó ábra, jelzőtábla, vagy problémás a tesztkérdés, kapjuk le gyorsan
Én azért szeretem a Kotra féle tankönyvet, mert az abban lévő QR kódok segítségével kisfilmeket is tudnak nézni. Ez meg jó ok arra is, hogy kapcsolatot teremtenek egymással, hiszen ha valakinek valamiért nem megy át a film, akkor megnézi a mellette ülő okostelefonján.
Máskor arra kérem őket, hogy videón vagy audión rögzítsék az információt, pl. a vizsgaidőpontot, a fontosabb ügyintézést, vagy egy-egy zűrösebb tesztkérdés elérhető paramétereit. Amióta használjuk az okos telefont, jobban szeretnek együtt dolgozni. 
A gyakorlati vezetésben is tapasztalom, csak lehalkítják az okost. Van, aki az első ülésre, a lába közé teszi, legutóbb volt egy kislány, aki nem is volt hajlandó a boxba tenni telefonját, kijelentette: az már túl messze van tőle. Inkább az ajtó kilincsében tartotta. Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy sok fiatal tanulónál függési viszony alakult ki a telefonjával. 
A gyakorlati foglalkozásokon is sok mindent változtattam. Régen még lerajzoltam a forgalmi helyzetet, ha nem értette magyarázgattam. Most, ha többször is elszúrtuk, egy pillanatra félre állunk és fotót készítünk vagy felvesszük videóra a kereszteződést. Otthon is nézegesse egy kicsit.

Máskor megkérem őket, hogy a Google térkép alapján rögzítsék, merre is jártunk aznap, hány kilométert tettünk meg. Ha pedig volt valami zűrös helyzet, amit utólag is érdekes lehet, akkor a Google earth-be - ha szerencsénk van - meg tudjuk is nézni. Ez a módszer azért is jó, mert egyszerűen nincs vita a megtett kilométerekkel kapcsolatban, döbbenten látja a tanuló is, hogy két órán keresztül igyekeztünk, dolgoztunk, és mindössze csak 14 km-t futott az autónk. Sajnos változatlanul az a „gáz” hogy én az oktató alkalmazkodok a kilométerekhez, ezt is nagyon kell figyelnem, igazándiból pedig az autóvezetést kéne tanítani. Mert az autóvezetés gyakorlása az persze nem vált „okos” vezetéssé, a tennivaló ugyanaz, mint hatvan évvel korábban: van az ember, a gép és benne az elektronika.
Én pl. nagy hasznát veszem a youtube-on látható saját kisfilmemnek, amit kb. negyvenezren néztek már meg, és nekem elég csak hivatkozni rá.
Van egy oktatós oldalam is, ahol a tanulóvezetők hibáit diaképekben dolgoztam fel. Érdekes, ha szóban megemlítem, hogy figyeljünk, mert most a jelzőtáblánál csak 30 km/h-val szabad menni, nem vált ki olyan reakciót, mintha a diaképek sorába is megnézte volna tanulóm. Sőt, amikor felismeri a helyzetet, felsikít: ezt a diaképeken már láttam! Ebből tanultam meg, hogy a fiatal, Z generáció imádja a képi, és a rövid videó információkat, a digit megközelítéseket
Azért szaporodnak itt a gondok is. Értem én, hogy virtuális, de vegyük tudomásul a valóságot is: itt ez gép, az autó, út, idő, sebesség! Veszély is van! Vigyázzunk, ne csússzanak nagyon félre a dolgok… 
Egy időben a soronkövetkező vezetési időpontokat mindig beírtuk az okos telefonba, de teljes megdöbbenésemre ezek a fiatalok annyira flúgosak, hogy a 24 órás órabeosztást már nem ismerik, félreértelmezik. A 15:30 például az neki du. 5:30, és persze így rossz időben jön vezetni. Ez ellen már úgy védekezek, hogy betűkkel, papírra leírom, ekkor kell jönni vezetni: lefotózza az okossal és bízom benne, hogy meg is fogja nézni. 

 Simonyák Zoltán

Tanítás helyett, tanulás a középpontban…

Örültem, hogy erről a témáról olvashattam a Tanulóvezetőben, mert ezzel a problémával minden oktatással foglalkozó szakember szembesül.
Tudnunk kell, hogy a neveléstudományokban az utóbbi évtizedekben paradigmaváltás történt és ma már a tanítás helyett a tanulás került a középpontba. A formális csatornák mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a nonformális és informális tanulási módszerek, sőt napjainkban egyre nagyobb teret hódít az élménypedagógia és élményandragógia is. A tanulás élményszerűségét a több érzékszervre ható módszerrel lehet még inkább fokozni. Ebben a folyamatban domborodik ki a tanulás élményszerűsége, a játszva tanulás.
A gyakorlati képzés során a motivácó felkeltésében nagy haszna lehet pl. egy vezetéstechnikai szimulátornak, az oktatóautóban pedig a fedélzeti kamerának, melynek segítségével később újra átélhetővé válnak a vezetés alatt szerzett élmények.

Vagy amikor pl. a parkolási feladatok gyakorlásához már az elméleti képzés során használhatnak a tanulók kormányozható kis autót, de sokaknak korszerű segítség lehet az okostelefonra letölthető parkoló applikáció is.
Régi, de kicsit elfeledett gyakorlat, magam is szívesen alkalmazom: zárt tanulópályán kiszállok az autóból és a tanuló önállóan hajtja végre a manőverezési feladatokat, ami rendszerint nagy sikerélményt jelent számára.
Mi, a járművezető-képzésben tevékenykedő szakemberek nem lehetünk a motivációs témák iránt közömbösek, hiszen az új, korszerű szemléletmódnak köszönhetően javul a tanulók elégedettsége és persze eredményessége is jobb lesz.
A motiváció a tanulásban alapvető fontosságú, olyan erő, amely cselekvésre késztet. Egy belsőleg motivált tanuló úgy érzi, hogy a világot is kifordítja a helyéről és valóban, sokszor csodát is láthatunk a tanulókocsiban.
Az ún. intrinzik, a belső indíttatású motiváció sajnos nem mindegyik tanulóvezetőnek sajátja a tanfolyam kezdetén. Sokszor csak a külső motiváció miatt iratkoznak be a tanfolyamra (munkavállalás, gyermek születése a családban stb), ilyenkor az oktató feladata, hogy ez az interiorizáció során, fokozatosan átalakuljon át belső motivációvá. Ez bizony néha komoly erőfeszítést igényel, de nagyon megéri!
Szerintem az oktató személyes példamutatása, szakmája iránti elkötelezettsége, türelme, beleérző képessége segíthet a legtöbbet abban, hogy a kölcsönös bizalmon alapuló légkör létrejöjjön az autóban.
Nagyon fontos az is, hogy a tanulót az oktató partnernek tekintse és építsen az előzetes ismereteire, tudására. A különböző sportági ismeretek, és pl. a hangszeres tudás jó alap lehet a mozgás összehangolásához és a figyelem terjedelmének a növeléséhez.
A fokozatosság didaktikai elve ugyancsak fontos szempont, és Csíkszentmihályi flow elmélete alapján a gyakorlatban is rendre beválik. Ha pl. a tanuló pont olyan nehézségű feladatot kap, ami erőfeszítést igényel tőle, de ami azért még a siker reményével kecsegtet.
Mivel a mi szakmánkban a felnőtt vagy a felnőtt kor küszöbén álló emberek tanulásáról beszélünk, kerülendő a "kisiskolás" módszerek alkalmazása. Az oktató feladata, hogy a tanulót facilitálja, vagyis megkönnyítse számára a tanulást, továbbá mediálja, töltsön be közvetítő szerepet az önálló tanulás során, és a sok esetben előforduló, a tanulással kapcsolatos félelmeket, nehézségeket támogató attitűdjével, humorával segítse a tanulóban legyőzni.
E közös munka végén pedig fontos feladat, hogy az oktató a most már megfelelő, felelős szemléletmód birtokában lévő tanulóját tovább segítse az önállósodásban. Azért, hogy az önálló tapasztalatszerzés segítségével képessé váljék az önfejlesztésre is.

 Papp Endre 

Bármit megtehetek helyetted, de akarni nem akarhatom...

Az autóvezetés megtanulása nem kötelező oktatási, képzési előírás az emberek számára – ellentétben a közoktatási tankötelezettséggel. Ebből fakadóan a vezető-jelöltek többé-kevésbé saját elhatározás alapján iratkoznak be a különböző kategóriás képzésekre. Szerintem viszonylag csekély azoknak a száma, akik valamilyen külső kényszer hatására érkeznek.
Motiváción az oktatás elméletében két – egymással szorosan összefüggő – dolgot értünk. Egyrészt azokat a belső hajtóerőket, amelyek a tanulót a tanárral való együttműködésre, a tanulási folyamatban való aktív részvételre késztetik, másrészt azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a tanár tesz azért, hogy a tanulót rávegye az együttműködésre. Ez utóbbira a motiválás szóval is hivatkozhatunk.
A motivációt bizonyos szükségleti állapotok hozzák létre, illetve irányítják, amik a szervezet egyensúlyának helyreállítására irányuló viselkedést indítanak meg, indukálnak. Megkülönböztetünk elsődleges (belső), és másodlagos (külső) hajtóerőket. Minél erősebb a drive, annál nagyobb a motiváció megjelenésének valószínűsége. A mai képzésben részt vevőknél a fiatal generációnál én nem elsődlegesen motiválatlanságáról beszélnék, inkább azt látom problémának, hogy nincsenek hozzászokva a teljesítménybiztos tanulási helyzetekhez és az ezzel járó erőfeszítéshez. Pillanatok alatt azonnali sikert akarnak. Pedig türelem, kitartás és verejték nélkül nincs siker! A mostani élet a hedonizmust sugallja: most élvezd, élj a pillanatnak! Rohanj, kapkodj, légy felszínes, vedd a következőt! Pedig mindenre rá kell szánni az időt!
Persze akad, aki külső kényszer hatására jön tanulni, a szülők szorgalmazzák, hogy legyen jogsi, hiszen ma szinte elengedhetetlen feltétele a munkavállalásnak. Lehet, hogy jót akarnak, segíteni a gyereket, de ő még nem annyira érett személyiségű, gondolkodású, így érdektelenséget mutat. Őket az oktató a fiatalos gondolkodással befolyásolhatja. Pl. Akard jól csinálni és érezd jól magad! Akár a kortársaid segítségére lehetsz, ha megvan a jogsid! A sikered a tudásodra épül. Ha többet akarsz az élettől, többet kell tanulnod! Kevés dolgot tudsz pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor: a hozzáállásodat! Ahová érdemes eljutni, oda nem vezet könnyű út. Ne habozz, és ne keress kifogásokat; egyszerűen indulj el és csináld! Meglátod, nagyon sikeres leszel!
Mint minden új dolog, az autóvezetés tanulása is idegen mindenki számára, így természetes, hogy izgalommal érkeznek az első órákra. Nem tudják, hogy milyen lesz a kapcsolat az oktatóval, szimpatikusak-e egymásnak, mennyire tudják majd a saját maguk elvárásai szerint jól megcsinálni a kapott feladatokat. Ez izgalmat okoz, de egy furcsa kíváncsiság is ott bujkál, hogy mennyire ügyesek, meg akarnak felelni az oktatónak, saját maguknak és semmiképpen nem akarnak lemaradni a kortársaktól hallott felnagyított történetek alapján a vonatkoztatási csoportjuktól.
A tanuló és oktató megismerkedése során az oktató is mondjon pár szót magáról, illetve irányítottan kérjen információkat a tanulótól. Például milyen közlekedési tapasztalatai vannak (gyalogos, utas, kerékpáros, robogós…). Kipróbálta-e már az autózást? A jogosítvány megszerzése után lesz-e lehetősége gyakorolni? Miért állt neki? Miért most kezdte? 

Legfontosabb, hogy mindig kipihent állapotban jelenjen meg, hiszen saját magának segít ezzel. Egyébként megnyúlik a képzési idő, romlik a hatékonyság, így több pénzébe fog kerülni. Nekem nem érdekem, hogy több órát vegyen. Akkor lesz elégedett, ha a nagyjából eltervezett anyagi keretből kitelik a sikeres képzés.

A járművezetés tanulása egy komplex folyamat, ahol elsősorban mozgássorozatokat, mozgásmintázatokat tanulunk, aminek van egy érési folyamata, ideje, ezt nem lehet meggyorsítani. Tehát mindenre rá kell szánni az időt! Hasonlít az írni tanuláshoz, de magasabb szintű mozgás-összerendezésre van szükség (szem-kéz-láb koordináció). Felnőttként a tanulási folyamat életkor függvényében megnyúlik, de mivel tudatosan irányított, így az ideje le is rövidíthető.

Mindig hangsúlyozom, hogy „Követelek Tőled, mert tisztellek!”. Mindig ugyanúgy fogok kérni tevékenységeket, hiszen hamarabb kialakul a mozgásséma, ha az egyes tevékenységek sorrendje megegyezik. Ezeknek általában közlekedésbiztonsági oka van, amiket el is magyarázok. Lényeges továbbá, hogy „Bármit megtehetek helyetted, de akarni nem akarhatom”. Ha a tanuló nem akarja, akkor az oktató megfeszülhet, akkor sem lesz pozitív eredmény, sikeres forgalmi vizsga.
A gyakorlások során egy felmerülő probléma esetén azonnal kérdezzen. Ez egyrészt visszajelzés a gondolkodásról, másrészt – mivel általában halad a jármű és folyamatosan új információk érkeznek be hozzá – elfelejti, felülíródik, törlődik a tartalom. Ez a csökkent csatornakapacitás következménye.
Az oktatási óra során folyamatos visszajelzést kell adni a tanuló tevékenységéről, kiemelni a jót, megbeszélni a javítani valót. A foglalkozás végén mindenképpen legyen visszacsatolás: megerősíteni, hogy akarta jól csinálni, amit kértem. A tanuló általában nem direkt ellenkezni akar az oktatóval a gyakorlati képzés során, hanem csak egyszerűen fizikálisan nem képes kivitelezni, amit kérnek tőle. Ilyenkor az oktatónak még apróbb elemi lépésekre (itemekre) kell bontani a mozgást, hogy kevesebb dologra kelljen koncentrálnia a tanulónak. Kivitelezhetővé váljon számára, ezzel biztosítottá válik a sikerélmény. Ami további hajtóerőként fog szolgálni. Mindig kell egy napi összegzés, hogy mit csináltunk, és az hogyan ment. Én el szoktam mondani a következő foglalkozás tervezett programját, így gondolatban is tud készülni.

Az első gyakorlati foglalkozás végén még fel szoktam hívni a figyelmet egy-két jelenségre, törvényszerűségre.

- A napi tevékenységi ritmus: kezdéskor bele kell rázódni, aztán tartósan jól tudjuk csinálni, majd fellép az elfáradás, így csökken a teljesítmény. Gyakorlatilag egy harang alakú görbével írható le a napi vezetésünk.Én mindig adok egy általános tájékoztatót arról, hogyan zajlik a gyakorlati képzés felépítése, hogyan tudunk gördülékenyen együtt dolgozni, mik az elvárásaim.

- A fejlődés üteme nem lineáris. Először meredeken emelkedik a görbe, amikor az elején minden még új. Aztán kezdünk ismételni és gyakorolni, ekkor lelassul a fejlődés. Amikor az önállósodási fázisba kerülünk és megvonom a segítségeket, akkor átmeneti információhiány lép fel; a gondolkodás után kialakított cselekvés üteme jóval lassabb, de ekkor válik a sajátjává, belsővé, ekkor dolgozza meg önmagában igazán. Ahogy a kezelőszervek használata automatizálódik, úgy felszabadul a figyelem, a gondolkodás felgyorsul.

- Az óraközi folyamatos visszacsatoláson túl dicséretet viszont csak a nap végén mondok. Mindannyiunk tulajdonsága, hogy örülünk a dicséretnek, így elmegy a figyelmünk a tevékenységről és elrontjuk, ha az menet közben van. A napi gyakorlás végén örömmel száll ki az autóból: de jó, megdicsértek! Van ideje örülni neki és a következő alkalommal is megpróbálja „kiharcolni”.

- Mindenkinek vannak jó tulajdonságai, melyek előnyére vannak a vezetésben, ezeket ki kell emelni és megerősíteni. Pl. a fiatalok könnyebben tanulnak járműkezelést, mert plasztikusabb az idegrendszerük, sokkal nyitottabb az újra. A kevésbé fiatalok több élettapasztalattal rendelkeznek, ami például előny lehet a forgalomban a veszélyhelyzetek észlelésében.

- A járművezetés egy gyakorlati tevékenység: meg kell próbálni, meg kell tapasztalni, gyakorolni kell. Ha soha nem próbáljuk meg, soha nem fogjuk tudni. Nem baj, ha valami nem sikerül, azért vagyunk, hogy megtapasztaljuk. Bizonyos tekintetben az a különbség oktató és tanuló között, hogy az oktató régebb óta járja az adott utat, több a tapasztalata. (Persze tudnia kell tanítani is!)

- Nem számít, ha elesünk, de fel kell állni és tovább kell menni! Nem azok a győztesek, akik soha nem hibáznak, hanem azok, akik soha nem adják fel! Van egy pont, amikor úgy érezzük, nem megy tovább. Ez a holtpont. A halál pontja. Akiben ilyenkor a hit hal meg: föladja. Akiben a hitetlenség: folytatja tovább, és megnyeri a csatát. Minden fejben dől el! Az akaraterő megteremti az utat.

- Az optimálisnál jobban motivált tanuló túl jól akarja csinálni, ezzel legátolja önmagát. Mindent egyszerre, gyorsan és hibátlanul akar megcsinálni, türelmetlen magával szemben. Sokszor a hibáinkból, rontásainkból sokkal többet tudunk tanulni, mint egy tökéletesen megoldott feladat pozitív tapasztalataiból. Például a kézifékes elindulásnál hogyan lehet elrontani, minek mi a következménye.

Megpróbálom rávenni, hogy csak egyszerűen élvezze az autózást. A feladatok adásakor visszalépek egy szintet, amit már kevés hibával meg tud oldani, így sikerélményhez juttatom, feloldom a görcsöt, majd ezt követően emelhetjük ismét a mércét.

Az új dolgok tanulása leköti a figyelmet, jóval több energiát igényel, mint a napi begyakorolt ritmus szerinti tevékenységek. A mai világ magas követelményt állít mind az iskolások, mind a dolgozó felnőttek elé, így párhuzamosan elég sokféle, illetve hosszú ideig tartó tevékenységeket kell csinálniuk a hétköznapokban. Például a középiskolásoknak magas szintű nyelvtanulás, különórák az érdeklődésük szerint – a sikeres felvételi érdekében -, sportolás, karitatív tevékenységek tarkítják a mindennapjaikat. A munkába járók pedig jelentősen túlterheltek a munkahelyükön mind időben, mind elvégzendő feladatokkal. Így nem is csoda, hogy ezek után az új megtanulása – a járművezetés – lassan, nehezen, sok idővel, energiával és anyagi ráfordítással lehetséges. Mindig kiemelem, hogy ilyen élethelyzetekben elengedhetetlenül szükséges egy fontossági sorrendet felállítani, kell egy prioritás, különben nem fog sikerülni teljesíteni a követelményeket. Ha valaki szétforgácsolja az energiáit, akkor sokat markol, de keveset fog.
Már volt róla szó, hogy a járművezetés magas szintű mozgás-összerendezettséget igényel. Az életmód jelentős megváltozása a 21. században a mozgáskoordináció romlását eredményezte, hiszen nagyon sokhelyütt gépek helyettesítik az embert, míg régebben a nagyobb mennyiségű fizikai munka biztosította a test harmonikus mozgását. A fiatalok sok időt töltenek a számítógép előtt ülve, nem szeretik a testnevelés órákat, felmentettek vagy gyógytestnevelésre járnak, kevesen töltik szabadidejüket sportolással akár hobbi, akár versenysport szinten. Akkor tudja uralni valaki a testét, ha tud kitartóan futni, úszni, labdajátékokat játszani és különböző ugrásokat kivitelezni. Egyébként az idegi kapcsolatok nem épülnek ki, az idegpályák nem járatódnak be, így ezt a gyakorlati képzés során kell megtenni. A későn kezdett vagy alacsonyabb fejlettségi szintről indított fejlesztés mindig hosszabb idejű és kevésbé jó hatékonyságú, mintha adott életkorban – amikor a legfogékonyabb rá a szervezet – történik meg a készség kialakítása. Ennek megfelelően az oktatónak személyre szabottan meg kell találnia az optimális heti gyakorlásszámot, hogy a leghatékonyabb legyen a fejlődés-fejlesztés. Ez általában 2-3-4 alkalom/ hét. Ajánlott a legalább 1 nap szünet, hiszen az érési folyamatnak be kell következnie. Azonban ha 48 órán belül nincs megerősítés (ismétlés), az izmok, inak elfelejtik a mozgásmintázatot. Egy meghatározott mértékű begyakorlottsági szint fölött a felejtés lassabb.
A tanítás-tanulás folyamatában mindig is voltak, vannak és lesznek is nehézségek, mint ahogy az élet bármely területén. De szerintem attól szép ez a hivatás, hogy mindig rugalmasnak, kreatívnak kell lenni, keresni az újat, alkalmazkodni a körülményekhez, de nem olyan áron, hogy az ember feladja az elveit. Csak úgy, hogy az elveket megtartva, új eljárásokat keres az új problémák megoldására. Mindig előre kell vetíteni a fejlődés ütemét és az alapján tervezni a következő foglalkozást és a teljes tanulási folyamatot. „Testre szabott” módszerrel nagyon magas lehet a pedagógiai hozzáadott érték, ez pedig csökkenti az óraszámot és költséghatékonnyá teszi a képzést, ami végeredményben elégedett tanulót eredményez, aki nyílt szívvel fogja ajánlani ismeretségi körében az oktatót. És valljuk be, ez a legjobb ajánlólevél.
Ha a folyamat-tervet mindig megbeszéljük a tanulóval, akkor ő is látni fogja, hogy hova kell eljutnia és mekkora út van még hátra. Így a türelmét is tudjuk fokozni, hiszen egyébként nem látja a közös tanulási folyamat várható zárását, a vizsgát, ami bizonytalanságot, feszültséget okoz. Ez pedig gátolja az eredményes oktatást. Ha az oktató beszél a még szükséges lépésekről, azzal a szakértelméről is tanúbizonyságot tesz, növeli a tanuló bizalmát, ez pedig pozitívan hat a járművezető-jelölt motivációjára is.
„Ne azt kívánd, hogy minden könnyen menjen. Kívánd azt, hogy legyen erőd legyőzni a nehézségeket!” (Bruce Lee)
Felmerül még a kérdés, hogy van-e generációs szakadék? Ez a kérdés nem válaszolható meg igennel vagy nemmel. Mindenhol vannak átmenetek, a szürke árnyalatai is az élethez tartoznak. Mondható, hogy van, hiszen az oktatók átlagéletkora kb. 50-55 év táján van. A jogosítványt szerezni kívánóké pedig 14-től akár 50-60 éves korig terjed, legnagyobb részarányban viszont a 17-25/30 éves korosztályig bezárólag. Manapság azért találkozhatunk a 30-40 évesekkel is a képzésben, aminek oka lehet, hogy az előző időszak gazdasági válsága alatt az embereknek nem volt pénze jogosítványt szerezni huszonévesen, s most van rá lehetőségük. Ezen túlmenően úgy 10 év kimaradt az oktató-képzésben, s a fiatalok talán majd most jönnek. Itt is van, aki (élet)pályát módosít és nem a kötelezően előírt minimális életkorral jelentkezett az oktató-képzésre, így talán nem jön létre, illetve nem fokozódik a generációs szakadék a jövőben.
Az ember, ha a munkája során a saját környezetében törekszik mindig a legjobbat adni magából, akkor az igyekezete a tanulója számára is láthatóvá válik – lelkesedésként éli meg -, így ő is iparkodik a legjobban végrehajtani a kért feladatokat. Ez egy pozitív öngerjesztő folyamatot indít meg, amiben mindenki jól érzi magát és a maximumot tudja nyújtani. Így képesek vagyunk akár hegyeket is megmozgatni, emiatt elmondhatjuk, hogy „önmagunk legyőzése az igazi győzelem”.

 Pataki Melinda