Az előző írásban arról került szó, hogy milyen lényeges dolgokat kell szem előtt tartani a közlekedésünk során, amikben nem hibázhatunk. Ezek a következők voltak: a védtelen közlekedési partnerekre való fokozott odafigyelés, a jobbra tartás, a közúti jelzések figyelése, a tükrök rendszeres használata, a besorolás és a holttérbe tekintés. Foglalkoztunk az elindulás technikáival, s kiemeltem a körforgalomban való jobbra tartási kötelezettséget.
Most folytassuk az egyik nagyon gyakori tanulói hibával: az irányjelzés – fékezés sorrendjével!
Az ember társas lény, kommunikál a többi emberrel. A közlekedés tanulása során egy különleges nyelvet is tanulunk. Egyrészt van egy szabály adta kötelező jelzésadási kötelezettségünk, amikor haladási irányt szeretnénk módosítani, amikor el akarunk térni az eddigi iránytól. Másrészt a járművünk haladási sebességével (tempó nyelve), valamint a jármű közlekedési területen való elhelyezkedésével, mozgásával (nyom nyelve) segítjük vagy gátoljuk a többiek információfelvételét és –feldolgozását a szándékunkról. Az irányjelzésnek és a jármű mozgásának összhangban kell lennie, a kettőnek egymást erősítve kell tájékoztatnia a partnereket a tervezett haladásunkról. Amikor ezek nincsenek összhangban, akkor a környezetünkben tartózkodók nem tudják megnyugtatóan elbírálni, hogy mit fogunk csinálni. Ez bizonytalanságot szül, ami balesetveszélyes helyzetet hozhat létre, sőt a jelzéseink teljes félreértelmezésekor baleset is bekövetkezhet.
Maga az irányjelzés a partnereknek szól, az ő kedvükért kötelező. Előre kell tájékoztatni a másik közlekedő(ke)t, hogy mit szándékozunk hamarosan tenni. Amikor valaki kellő időben adja az irányjelzést, akkor a környezetében tartózkodók megfelelően fel tudnak készülni a tervezett tevékenységre, ők is tudják úgy alakítani a mozgásukat, hogy az mindenki számára optimális legyen: idő- és költséghatékony.
Ha előre tudjuk, hogy a környezetünkben lévő közlekedő irányt fog módosítani, akkor azt biztosan (100% bizonyossággal) lassulás, lassítás után tudja megtenni, hiszen az egyenes haladás nagyobb tempóval teljesíthető, mint az ívmeneti haladás, a kanyarodás, a fordulás.
Járművezetőként mindig próbáljunk belehelyezkedni a másik közlekedő helyzetébe is: nézzük, lássuk az ő szemüvegén keresztül is a világot. Könnyebben megértjük egymást némi empátiával. Gyorsabban megértjük a másik indítékait. Miért tesz/ nem tesz valamit?
Amikor valaki jelzést ad, indexel, akkor az ő fejében már – jó esetben – ott van a terv, hogy mit szeretne csinálni, hova szándékozik menni. Azonban a környezetében lévők csak a jelzésadás pillanatától kezdenek el gondolkodni rajta, hogy mi várható az irányjelzést adó partnertől. Ennek kitalálásában az aktuális környezet van a segítségünkre. Ugye pl. egy balra adott irányjelzés rengeteg dolgot jelenthet. Balra kanyarodást egy másik útra, balra várakozóhelyre való beállást, kikerülést, előzést, egyirányú forgalmú út bal szélén való megállást (adott feltételek teljesítése mellett). Tehát környezet- és szituációfüggő, hogy mit tervez az irányjelzést adó személy.
Másik sarkalatos téma, hogy egy útkereszteződésre, (egyéb) manőverre felkészülést mikor kezdjük meg. Én ezt időzítésnek szoktam nevezni. Talán a legnehezebb feladat egy kezdőnek, hogy mikor tegye a már megtanult tevékenységeket az egymás utáni sorrendben. Elég általános, de ugyanakkor teljesen pontos a kifejezés: kellő időben. Sem túl korán, sem túl későn. Ez olyan gumiszabálynak tűnhet, de nagyon sok tényező, paraméter együttesen határozza meg. Az előbbi jelzésadás témájához kicsit visszakanyarodva: úgy, olyan időpillanatban adjunk jelzést, ami elegendő időt biztosít a többiek számára az észlelésre, feldolgozásra és az esetleges alkalmazkodásra. Ez sebesség- és távolságfüggő. Talán inkább időben határozható meg. Figyelembe kell venni az általános reakcióidőt (1 s), tehát 2-3 másodpercnél kevesebbet ne hagyjunk a saját biztonságunk érdekében. Persze ott van az a probléma is, hogy egy túl hosszan adott irányjelzés megtévesztővé, ezáltal balesetveszélyessé válhat. Meg kell határozni, meg kell keresni azokat a partnereket is, akiknek szól a jelzésünk. Elsődlegesen a közvetlen környezetünkben lévőknek: azoknak is, akik közül ki akarunk válni, sőt azoknak is, akik közé be szeretnénk csatlakozni. Ennek tanítása a partnerek közt, dinamikus környezetben lehetséges. Az oktató mondja az aktuális forgalmi helyzethez igazodva, hogy mikor jelezzen, illetve mit tegyen a tanuló. A kezdő pedig úgy tanulja meg, hogy komplex emlékképként elraktározza 1. a látott, megélt forgalmi helyzetet, 2. a jármű aktuális mozgásállapotát, 3. továbbá az oktató utasításának, kérésének (most jelezz) idejét. Az itt felsoroltak összekapcsolódnak, s egy helyzetfüggő (meg)tapasztalásként kell elraktározódniuk. Később, egy hasonló helyzetben ez az emlékkép jön elő a tanulóban: „én már ilyet láttam, megéltem, megtapasztaltam – korábban ez volt a megoldás rá – most is alkalmazható ez a séma”. Az egyre több ilyen megtapasztalásnak és (későbbi) használatának, alkalmazásának köszönhetően az oktató egyre inkább át tudja adni a döntési jogot a tanulójának. Végül képessé vált a tanuló az önálló közlekedésre a megtanult sémái, mintái alapján.
Folytassuk a témát a besorolással! A másik útra történő bekanyarodásra felkészülés része, hogy húzódunk az úttesten, a forgalmi sávunkon arrafelé, amerre bekanyarodni kívánunk: az úttest jobb szélére, vagy a középvonal mellé, netán egyirányú úttest bal szélére. Figyelembe kell vennünk a speciális elhelyezkedéseket is: pl. autóbusz forgalmi sáv, villamospálya, … Ismét felmerül az a kérdés is, hogy mikortól, honnan kezdjük a tevékenységet. Ennek elbírálásához ismét a jármű sebessége és a helyszíntől való távolsága együttesen meghatározók. A biztonságos oldaltávolság akár a járdaszegélytől, akár a szembejövő forgalomtól elsődleges szerepű. Csak csökkentett sebességgel mehetünk közelebb bárkihez, illetve bármihez. Lakott területen rövidebb idő, illetve távolság is elegendő a biztonságos végrehajtáshoz, lakott területen kívül pedig hamarabb, korábban megkezdjük mind az irányjelzés adását, mind a le-/behúzódást.
Eljutottunk (végre) a bekanyarodáshoz! Jobbra kis ívben fordulunk. Vegyük figyelembe a járművünk geometriai méreteit, rakományát, … a biztonságos oldaltávolság kialakításához. Hiszen nem csupán az egyenes haladás során, hanem az ívmenetben, bekanyarodáskor is meg kell tartani. A balra kanyarodáskor is. Ilyenkor ne vágjuk le a kanyart. Balra nagy ívben fordulunk. Általánosságban meg kell kerülnünk a keresztező utak meghosszabbított középvonalainak metszéspontját. A menetirány szerinti jobb oldalon haladva kell végrehajtani a befordulást. Lehetnek ettől speciális eltérések, pl. többsávos úttesteken a sávból sávba kanyarodásra gondolok, vagy éppen a nagyméretű járművek nyomeltéréséből fakadó nyomvonal változtatásra.
Az eddig tárgyaltakon túlmenően vannak még olyan témák, amik nehézséget okoznak egy tanulónak, kezdőnek. Ilyenek a sávváltás, a lakott területen kívüli nagyobb tempós közlekedés; a közlekedési gondolkodás elsajátítása: az információfelvétel, -szűrés, értelmezés, következtetés levonása. A gyakorlás előrehaladtával a kezdőnek is rá kell álljon a szeme és a gondolkodása a dynomen helyzetek felismerésére is, fejlődnie kell a veszélyészlelésnek. Ezen témákkal foglalkozom majd a folytatásban.
Pataki Melinda
